Újra látlak

Először is: Innen köszönöm Tonhalnak, a segítséget a blogot illetően. Így már egy kicsit kulturáltabban néz ki. Nem tökéletes ugyan, de már haladás. 

Másodszor: Öm... legyen egy kis sadkedés. Emlékeztek arra a részre, ami a The Beautiful World évadában volt, és Jeanne d'Arc reinkarnációja csak úgy felbukkant? Na ez pont arról a részről fog szólni, Francis szemszögéből. Nemmm, annyira nagy durranás, de a happy time szösszeneteim egyike sincs befejezve és most csak ez van raktáron. XD 

Hja. Ez a kép is
hozzásegített egy kicsit az íráshoz. 

Újra látlak 

Szokták mondani, hogy perverz vagyok. Hogy kéjvadász és zaklató. Hogy lelkiismeret nélkül rámásznék bármire, ami él és mozog... vagy akár arra is, ami se nem él se nem mozog. Mondták már azt is, hogy csak egy hűtlen rohadék vagyok, aki azonnal ott hagyja a partnerét, ha talál egy sokkal formásabb feneket.

Általában hagyom, had mondják. Rántok egyet a vállamon, elengedem a fülem mellett, aztán el van intézve. Hogy valójában milyen vagyok, azt senki se tudja. Ítélkeznek, anélkül, hogy ismernének, amiért sose haragudtam, mert sose mondtam nekik semmit.

Az tény és való, hogy sok nővel és sok férfival volt már dolgom. Az is tagadhatatlan, hogy szeretek udvarolni másoknak, és nem utasítok vissza egy aktust, ha arról van szó. Tény, hogy rengeteg ember után megfordulok, és esetenként pár órás ismeretség után már történnek dolgok, aztán az is igaz, hogy meglehetősen gyorsan odébb állok. De nem azért, mert egy hűtlen senkiházi vagyok, hanem pont azért, mert túlságosan hűséges vagyok, olyan nagyon, ami már azt hiszem, az egészségtelenség határát súrolja.

Ironikus, hogy a szerelem országának emlegetnek, de életemben csak egyszer voltam az. Se többször, se kevesebbszer, csakis egyetlen egyszer.

Hiába az a sok partner, hiába az a sok megismert szív és lélek, amikhez valamilyen szinten ugyan kötődök, de egyik sem tudott annyira a hatalmába keríteni, mint ahogy sok évvel ezelőtt az a nő. Az az egyetlen egy nő, akinek rengeteg mindent köszönhetek. Aki megfogta a kezem, a szemembe nézett, azt mondta szeret és nem hagy el mindaddig, míg ez a kéz el nem porladt és az ujjait ki nem fújta a szél az én ujjaim közül.

Amióta meghalt, azóta csak őt keresem.

Reménykedem abban, hogy újjászületik, és azért töltöm időm legnagyobb részét udvarlással, mert remélem, hogy ismét megtalálom őt. A kinézete talán nem lenne ugyan az, talán férfi testben él tovább, de a tűzrőlpattantsága, az erőssége, a bátorsága, a merészsége, talán megmarad. Vagy csak a szeme. A szeme csillogása ott lenne, még akkor is, ha az arca már nem olyan.

Meglehet, csak a saját nyugtatásom érdekében csinálom ezt. Én, az örök életemmel, nem kapaszkodhatok másba, csak abba, hogy a nő, akit valaha szerettem, valamikor, valahol, valahogyan újra feltámad majd.

Erről beszélek, amikor a hűséget említettem. Én nem ott hagyom a megismert embereket, hanem tovább keresem azt az egyet, akire igazán szükségem lenne.

Lehet ez már betegség, lehet megszállottság, lehet az őrület egy megnyilvánulása.

Vagy az is lehet, hogy csak a szeretetet keresem. Talán arra lenne szükségem, hogy valaki ugyanúgy szeressen engem, mint ahogy régen Ő, és akkor megnyugodnék. Akkor egy megkönnyebbült mosollyal hunyorognék a napba, és elmormognék egy köszönömöt, hogy megszabadított valaki az önmarcangolás és a magány gonosz, mocskos karmai közül.

Vagy csak egyszerűen menekülök. Menekülök a fájdalom elől, próbálok elbújni más emberek háta mögé, italozással, erotikával betömni azt a hatalmas űrt, amit maga után hagyott, hisz addig sem kell rá gondolnom.

A baj csak az, hogy soha-soha senki nem szeretett engem még úgy, ahogyan Ő, és én sem viszonoztam olyannyira, mint ahogy az illető megérdemelte volna, és bárhány kapcsolatomon is túlestem már, a gondolataim sose az aktuális párom körül forogtak. Ez sajnos méginkább mélyítette azt a bizonyos sebet. Minden embernél elkeseredettebb lettem.

„Ez sem Ő. Ez sem Ő.” –vettem tudomásul szomorúan minden alkalommal.

Egyiknél sem találtam meg azt a menedéket, amelyik pótolhatná azt a nőt, senki sem volt képes bebetonozni a krátert a szívemben, és meggyógyítani.

Bár a fájdalom már enyhült azóta. Az idő fokozatosan tompította, megszilárdította a lelkemen tátongó lyukat és nem mélyeszti tovább, csak beledobálja a törött vágyaimat, hogy ott porosodjanak tovább.

Az udvarlásaimnak mostanra már nem sok célja maradt. Kezdetben azért csináltam, mert kerestem Őt, de mára már megszokássá vált. Indok nélkül, rutinná rögződve fekszek össze ezzel-azzal, vagy maradok meg valaki mellett néhány hónapig, évig.

Olyan ez, mint amikor a macska egyszer látta az egeret elbújni egy zugban, és ott kuporog előtte, mindaddig, míg már nem is tudja, hogy miért mered a sötét lyukra.

Ami azt illeti, már régen nem fáj. Már réges régen nem is érzek semmit. A szeretett nő arca is már lassan elhalványodik. A kontúrok összefolynak, és hajlamos vagyok összetéveszteni más hölgyek arcával az övét. A hangját már elfelejtettem, a mosolyát azt hiszem felcseréltem egy kitalált mosolyra, a viselkedésére ráaggattam más emberek, összekevert, megszűrt, tökéletes viselkedését. Kicsit elszontyolodok, ha nem sikerül úgy felidéznem Őt, mint ahogy fel kéne, de ezen hamar túlteszem magam, hisz valamilyen szinten boldog vagyok. Valamilyen szinten örülök, hogy már nem fáj. Bár, ez azt jelenti, hogy kezdem Őt teljesen elfelejteni, de legalább... legalább már nem olyan elviselhetetlen, mint amilyen volt.

Talán azért vágott olyannyira kíméletlenül mellkason, mert már pont a feledés határán voltam. Már éppen kezdtem több száz év után túllendülni a dolgon és úgy támadt meg, hogy egyáltalán nem számítottam rá.

Először csak azt hittem a szemem káprázik. Azt gondoltam, hogy a meleg miatt akár délibáb is lehet, vagy túlságosan sokat dolgoztam és kimerültem.

Közelebb is mentem. Nem tűnt el. Nem álmodtam, nem hallucináltam, ott álltam előtte, és a tudattól teljesen földbegyökerezett a lábam.

A szívem egy megvadult oroszlánná alakult, aki belülről akarta feltépni a húsomat és kiszabadulni a fogságból, a lábaim megremegtek, a hasam felkavarodott, a torkom összeszorult, a két szemem pedig mintha égette volna valami.

Szerettem volna...

Szerettem volna térdre borulni előtte és... nem tudom.

Sírni.

Szerettem volna sírni. Zokogni.

Szerettem volna megfogni a puha kezét, megcsókolni, aztán soha el nem engedni.

Szerettem volna magamhoz ölelni, megsimogatni a haját.

Szerettem volna elmondani egy imát.

Szerettem volna megköszönni ezt az Úrnak.

Szerettem volna neki is megköszönni, hogy itt van és olyan hosszú idő után visszatalált hozzám.

Nagyon sok mindent szerettem volna abban a pár másodpercben, amíg az eszem vissza nem tért és emberhez méltóan tudtam mondani pár szót a szabadkozására. 

Kicsit sem úriemberhez méltóan végigmértem a lányt.

Ugyan az volt.

Drága Istenem, ugyan az volt! A napban szikrázó haja, a smaragd szeme, a piros, kerek orcái, a rózsaszín ajkai, a magassága, a testalkata, a hangja. Szakasztott ugyan az volt.

Nagyon nehéz volt természetesen viselkedni, de muszáj volt, hisz csak így sikerült elhívnom egy ártatlan városnéző körútra. De ami még nehezebb volt az a mosolygás, és a vidám, gondtalan hangon beszélés.

Hiszen én sírni. Sírni szerettem volna. Egész végig. Nagyon jól esett volna, hisz annyi rengeteg év után ismét itt van. Annyi veszett próbálkozás után, annyi hiábavaló keresés után, átrágva magamat a kétségbeesésen, a szorító fájdalmon, az önmarcangoláson, a halálvágyon... Amikor már feladtam mindent, amikor már belenyugodtam, amikor már elfeledni véltem, amikor már nem is kerestem Őt, hirtelen megjelenik. Hirtelen itt áll, sétál mellettem, beszél hozzám, rám néz, bemutatkozik...  Felfogni is nehéz.

Mellette megtámadott minden kedves és keserű emlék, ami hozzá fűződött, amik a földbe szerettek volna döngölni, ha hagyom. Amik a remegésig hergelik a testem, és a beszédképtelenségig butítják az agyam, de megmakacsolva magam, semminek sem engedtem. Hiába lett volna sokkal könnyebb leülni egy padra és hagyni, hogy az érzések és az emlékek elsodorjanak, mégis inkább mosolyogva, gondtalanul beszélgettem vele erről, arról, mert így legalább itt marad. Így legalább nem megy el.

Egyébként most Lizának hívják. Amerikában él. Tizenkilenc éves. Kalandra vágyott és azért jött ide. Ezekre a mondatokra egy kis szörny a maga tíz éles karmaival mindig megkaparászta a torkomat, és bár erős volt, én még erősebben összeszorítottam a számat, és visszanyeltem a sokszor felkívánkozó zokogó rohamot.

Csak ez az egyszerű tény is maga alá tudna temetni, hogy a lány kalandra vágyott.

Kalandra.

Jaj, istenem, semmit se változott! Semmit. Még mindig ugyanolyan bátor és vakmerő. Olyan mintha régi ismerősök volnánk, akik sok év után ismét találkoznak.

Persze sajnos nem. Sajnos Lizának fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, vagy hogy ő maga kicsoda.

A nap már lassan kezdett lemenni. Már félig lebukott a víz alá a láthatár végén, színesre festve a Couesnon folyót. Úgy éreztem nagyon lassan ideje lenne mennem. Ideje lenne elszakadnom tőle.

Sok minden mást szerettem volna még csinálni a távozáson kívül.

Szerettem volna vele maradni nagyon sokáig. Összeismerkedni vele újra, és egészen addig vele maradni, míg százvalahány évesen el nem huny, békében és boldogságban. Ellentétben az előző életével, ahol... olyan halált kapott, amit messziről nem érdemelt meg.

Szerettem volna még magamhoz ölelni, a vállába temetni az arcomat és kisírni neki mindent. El szerettem volna mondani neki, hogy mennyire fájt, hogy nincs mellettem és szerettem volna megköszönni, hogy végre itt van, és hogy begyógyította azt a hatalmas sebet, ami túltett az összes háborús sérülésemen, amit valaha elszenvedtem.

Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire szeretem őt, és irigyen magamnál tartani, amíg világ a világ.

A szívemnek sok kívánsága lett volna, amikről az eszem tudta, hogy sose valósul meg.

Az eszem azt mondta, hogy „engedd el.”

Engedd el, Francis. Most már láttad őt. Semmi baja nincs. Boldog és jól van. Tizenkilenc éves, de már semmi veszély nem fenyegeti őt. Meg fogja érni a huszadik évét is. A harmincat is. Az ötvenet és a kilencvent is.

Engedd el, had találjon magának egy normális párt, had legyen szerelmes, had legyen boldog ebben az életében. 

Megtettem. Nem csináltam semmit, csak utoljára rámosolyogtam, mélyen a szemébe néztem, félénken megérintettem a kezét, aztán eltűntem. Elengedtem őt.

A sziget egy embermentes területén lyukadtam ki. A homokos partot mosta a víz, és csak pár kiálló kődarab rondított bele a simaságba. Egy ilyen szimpatikusnak tűnő kőre le is ültem, térdemre könyököltem, a tenyerembe támasztottam az állam, ujjaimmal eltakartam az orrom, és némán meredtem magam elé.

A felhők pompás színekben tornyosultak felém, hatalmas fodros, csipkés hegyekké váltak, akik hol egymásba olvadtak, hol szétváltak. Vörös, narancs, sárga színekben játszottak, a nap aranyszegélyt kovácsolt nekik, ugyanúgy, ahogy a víz felszínét is bearanyozta.  

Épp olyan színek ezek... mint régen. Mint azon az estén a csillagokig felcsapó, dühös lángcsóvák. Pontosan olyan színek ezek. Tűzben áll az ég.

Még most is kísért az az est. Olyan rengeteg év után, olyan sok emberöltő után, mikor már kedvesem arcát elfeledni véltem, azok a lángok még most is olyan elevenek, hogy szinte perzselnek.

Jeanne d’Arc. Az orleans-i szűz. Egy szent. Akit mindennek ellenére máglyára vetettek, mint egy utolsó boszorkányt. Sőt. Hagyták, hogy máglyára vessék. Pedig én mennyit küzdöttem! Mennyit! De a király kérlelhetetlen volt, és keresztbe szalmát nem tett. Én több ízben megpróbáltam. Megpróbáltam én egyedül kiszabadítani, megpróbáltam sereget szervezni, de mindenhogy elbuktam. Senki nem akart rajta segíteni, hiszen csak egy nő. Az felett mindenki elsiklott, hogy ő állította fel az országot a porból. (Minden értelemben.)

Mennyire fáj! Jó ég, mennyire fáj, hogy nem tudtam őt megmenteni! Akár még most is üvölteni tudnék kínomban.

Ami még csúnyább ebben a történetben, hogy a szemem láttára történt.

Az utolsó pillanatig küzdöttem érte, és mikor megtudtam, hogy az angolok mire készülnek, nem volt vesztegetni való időm. Oldalamra kötöttem egy kardot, fogtam egy lovat odamentem, hogy én most lekaszabolok akár ezer embert, ha kell, de kihozom a halál karmai közül Jeannet.

Május 30.-a egy csúnya nap volt.

Mire odaértem a tűz már lobogott. A lángok már a lány lábai előtt tekeregtek, és ropogtatták a rőzséket.

Annyira közel volt! Annyira közel és mégis kínkeservesen távol! Ez volt az év látványossága, és rengeteg ember választott el minket egymástól. Nekikezdtem átverekedni magam köztük, de nem jutottam messze. Már elég hamar felszaggatta a dobhártyámat az éles és fájdalmas sikítás.

Be kell vallanom, hogy innentől sokra nem emlékszek.

A hangra igen. A lelkemet szétmarcangoló, fájdalomtól eltorzult sikításra, a tűz ropogására, a húst lemaró sistergésre. A szagra is. A leolvadó bőr szagára, a lassan elszenesedő hús bűzére, ami még akkor is a levegőben terjengett, mikor a sikítozás már elhalt... és még sok évvel később is éreztem.

Mindent megérdemelt az a lány, csak a máglyahalált nem. Ha csatában elesett volna, ha felakasztják, vagy lefejezik, még mindig sokkal kegyesebb lett volna, de ami a legeslegjobban akkor dühített az nem az volt, hogy Anglia hamvasztotta el őt, hanem az, hogy a királyom sem segített rajta. Az dühített, hogy az uralkodó, akit Jeanne tett azzá, szintén boszorkánynak titulálta őt, és semmit az égvilágon nem tett, hogy kiszabadítsa. Persze miután megnyertük a százéves háborút, szentnek nyilvánították, és szobrot emeltek neki, mintha ezzel vigasztalhattak volna.

Mindig is bocsánatot szerettem volna kérni Jeannetól, hogy nem tudtam őt megmenteni. Mindig is szerettem volna valahogy jóvá tenni, és egy sokkal boldogabb jövő elé állítani. Szerettem volna visszacsinálni mindent, hogy semmi se történjen meg, és a jobbik ösvény felé terelni őt.

Most, hogy újra láttam, úgy érzem, ha egyszer meghalok, akkor boldogan fogom tenni. Talán egyszer majd az én időm is lejár, de mosolyogva fogok elmenni, mert az életem legfőbb kívánsága teljesült.

Jeanne jól van. Egy nyugalmas és kedves jövő áll előtte, ahol nem kell tartania semmi rossztól, és nekem ez a lényeg. Erre voltam kíváncsi évszázadokon keresztül.

Most, hogy már tudom, valami hatalmas szikla esett le a szívemről. Valami hatalmas megkönnyebbülés kerített a hatalmába. Talán pontosan ennek a sziklának az eltűnése miatt homályosult el a világ a könnyeim miatt. Talán pontosan azért kerülgetett mindezidáig a sírás, mert mérhetetlenül boldog voltam. Évszázadok után végre boldog voltam. Pontosan ötszáznyolcvanhárom év után először érzem a felhőtlen boldogságot.

Akik ismernek, mind úgy hiszik, hogy egy gondtalan, bolondos, mindig mosolygós ember vagyok, de az igazság itt az, hogy Jeanne árnyéka mindig rám vetült, és minden habókos és napsugárnak tűnő megnyilvánulásom erőltetett volt. Ha látták volna, hogy mi van a lelkemben, akkor mindenki elszörnyedve hőkölt volna hátrébb. Olyannyira megtanultam a hamis boldogságot, hogy már el is felejtettem, hogy milyen az igazi, és ezért annyira jó újra érezni ezt. Ezért lábad könnybe a szemem, mert úgy érzem magam, mint aki rettenetesen sokáig egy bánya mélyén kuksolt, és csak az áporodott levegőt szívhatta a vaksötétben, és most végre feljött a felszínre a melegbe, a napsütésbe és a friss, tiszta levegőért.

Ki is próbáltam. A kezem levettem az arcomról és a tüdőmet feszülésig teleszívtam az édes víz illatával, a nem is olyan messze lévő tenger, idáig elérő enyhén sós illatával és a szél egyedi, tavaszi, finom illatával. Valóban másabbnak éreztem. Jobbnak, tisztábbnak.

Liza végre, végre felszabadított a sok éves szenvedéstől, végre levette rólam a béklyókat, és leemelte azt a hatalmas terhet a vállamról, ami már annyira nehézzé vált, hogy lépni nem tudtam tőle. Ami már annyira összenyomott, hogy a tüdőm összepréselődött és nem kaptam levegőt.

Sóhajtottam egy nagyot, amitől reméltem eltűnik a gombóc a torkomból, majd igaziból elmosolyodtam. Erőltetés, kényszer nélkül elmosolyodtam, rá a már félig elbújt, hatalmas, vérvörös napkorongra. A mosolygás hamar átcsapott nevetéssé. Felszabadult, valódi nevetéssé, ami a könnyeimet kiterelte az arcom legszélére.

Könnytől összeragadt szempillákkal, fejemet a pompás felhők felé emeltem, amik itt-ott felszakadoztak, és a meleg napsugarak aláragyogtak a földre. Egészen úgy nézett ki mintha a Mennyország csak egy karnyújtásnyira lenne.

- Köszönöm. –mormogtam halkan. Talán Jeannek. Talán Istennek. Vagy bárkinek, aki feloldozott. –Köszönöm szépen.