Esti séta

Hát akkor legyen itt az első kis se füle, se farka történet Angliáról és Franciaországról, akik egy picit pontatlan meghatározásokkal belekeverednek a családfa feszegetésébe. 

(A történet... hááát, félig meddig megtörtént eseményeken alapul.) 

Bár nem esti, de azért sétálnak... 

Esti séta 

Ne menjünk bele a részletekbe. Ne feszegessük azt a témát, hogy Arthur Kirkland és Francis Bonnefoy miért sétálnak egy elhagyatott úton, a senki földjén vaksötét éjszaka. Ne kérdezzünk semmit, csak fogadjuk el, és kész.

- De miért? De miért mindig veled kell ilyenekbe keverednem? –nyávogott Francis nyűgösen.

Arthur már szóra sem méltatta, mert már tizenkettedére tette fel ezt a kérdést.

- Fáj a lábam. –jelentette ki Francis, látván, hogy nem reagálták le az előző megnyilvánulását.

- És? –mordult Anglia.

- Álljunk meg és pihenjünk.

- Jóóó! Okos vagy. Álljunk meg ebben a cudar hidegben, hátha jobban átfagyunk! Én se mondhattam volna jobban! –erőltetett magára egy hamis lelkesedést a brit, majd egy mogorva pillantást vetett az útitársára, és lépteit inkább felgyorsította. Legjobb esetben a francia feladja, megáll, és elszakad tőle, közepes esetben csak lemarad, a legrosszabban meg alkalmazkodik hozzá, és tartja az iramot. Naná, hogy a legrosszabb történt.

Francis nyávogva loholt a sarkában, hogy hova siet ennyire.

Arthur csak a szemét forgatta és sóhajtott egy nagyot, ami vastag, fehér felhőként hagyta el a száját, és keringett még jó darabig a levegőben.

Csúnya, zord, hideg őszi éjszaka volt. A köd ellepte először a távoli hegyek tetejét, aztán a távoli szántóföldeket, majd a fák kopasz ágait, aztán rákúszott az útra, eltakarta előlük a három méternél távolabbi pontokat, és őket is szép lassan szerette volna bekebelezni, hacsak lépésük egyetlen, makacs előrehaladtával el nem kergetik maguk elől. A szél néha feltámadt, ami nem csak a fák kopaszodó ágait tépázta meg, hanem őket is megérintette a csontjukig hatoló hidegével, és itt-ott még kísérteties hangokat is kiadott magából. A fák nyikorogtak, hangosan fütyült a zegzugokban, és komiszan forgatott pár száraz, barna falevelet előttük. Ők viszont ketten vannak egy elhagyatott úton, nuku közvilágítással, a legközelebbi település még tíz kilométerre van... bár Arthurnak nem azzal volt a gondja, hogy egyedül vannak, hanem azzal, hogy ő van egyedül Francissal, aki a gyávaságát ennél jobban már nem tudná hangoztatni, mert minden egyes gyanús ágreccsenésnél ijedten felkapja a fejét, és akaratlanul behallucinálja magának a rémeket. És amikor a szél még fel is támad, akkor majdnem a nyakába mászik. Arthur örül is annak, hogy csak néha mozdul meg a levegő. Egyébként szép, tiszta ég volt, a csillagok ragyogtak, csak a hold volt sarló alakú, és nem szolgáltatott túl sok fényt, de üsse kavics. Így is eltájékozódnak valahogy.

- Fázok. –panaszolta a követezőt Franciaország.

- Te? –kérdezte komolyan Anglia.

- Én.

- Tényleg?

- Igen. Fázok. Kifejezetten. Határozottan.

- Pedig amilyen meleg vagy...

- Fils de pute. –morzsolta el az orra alatt Franciaország, de többel nem vágott vissza. Még a megveréssel sem bajlódott. Bár attól lehet, egy kicsit kimelegedne, de már fáradt az ilyenekhez.

Az Úr meghallotta Francis panaszát, és egy nagy szélhullámot küldött a környékre. Olyan erősen jött a hátuk mögül, hogy rendesen megtaszította mindkettejüket, hajukat ezer felé tépte, (csakhogy a franciának azon is lehessen hisztiznie, hogy a tökéletesen fésült frizurája most oda), és alattomosan még a sáltól nem védett nyakukat is megharapdálta és bekúszott a kabátjuk alá, csak hogy biztos legyen.

A faágak sírva, fázva, dideregve verődtek egymásnak a falevelek messze repültek. Az egyetlen, aki el tudott menekülni a szél elől, az a köd volt. De nem ment messze ő se. Amint elmegy ez a veszedelem, ő már vissza is kúszik hamar.

Valahol a fák között ezekre ügyet se vetve egy bagoly csapott le vacsorájára, majd vijjogva megünnepelte vadászatát, hangos, erős szárnycsapásokkal tovarepült.

Ez Francisnak csak ennyiből állt: valaki megmoccant a sötét fák között.

- Hallottad?! –kérdezte ijedten a britet, bár visszafojtott hangon, mert attól tartott, ha hangoskodik, magára vonja a figyelmet.

Arthur megint a szemét forgatta és megint sóhajtott. Ezt a kérdést már kb. huszonháromszor hallotta.

- Nem. –morogta.

- Mi az, hogy nem?! A fák között. Valaki...

- Nem. Mondom. Szerintem beképzeled.

- Dehogy képzelem! Az te vagy, aki tündéreket lát! Valaki van ott.

- Óó, ha én tündéreket látok, és amit most te hallottál, azt én nem, akkor az azt jelenti, hogy nincs ott senki és semmi. Se valódiak, se szellemek. Ha meg lenne, akkor mi lenne?

Hallgattak egy sort, mert erre a francia nem tudott válaszolni. Valószínűleg ha megneszelné, hogy valaki vagy valami közeledik felé, akkor a nyakába kapná a lábait, és már itt se lenne. Egy tíz perc alatt lefutná a maradék tíz kilométert, ami elválasztja őt a civilizációtól. De ettől még nem nagyon nyugodott meg, és feltűnés mentesen közelebb húzódott Angliához. Utálat ide vagy oda, de azért sokat segítene a lelkivilágán, hogyha belekarolhatna az útitársába.

De ezt persze ő se gondolta komolyan. Inkább, hogy ne legyen ilyen kísérteties csend, fehérre fagyott ujjaival előhalászta a nadrágzsebéből a telefont. Mert.... mert miért is lenne rajta most olyan kabát, aminek lenne zsebe? Egyáltalán miért is lenne rajta egy meleg kabát?

Túltéve magát a kezdeti vakságon, amit a világító képernyő okozott, berakott valami szép francia zenét, amit szeret.

- Bloody hell, no! No! What is this?! –fakadt ki azonnal Anglia.

- Tais-toi! –rivallt vissza Franciaország.

- Kapcsold ki, de rettenet gyorsan!

- Nem kapcsolom! Hallgatom! Mit zavar?

- Ha legalább angol lenne! Nem zavarna!

- Egyáltalán nem hallgatok angol nyelvű zenéket, Agleterre.

- Tehetek én arról, hogy borzasztó az ízlésed? Minek kell nekem is ezt hallgatni? Kapcsold ki!

- Non non non. –csóválta meg vigyorogva a fejét a francia. –Tanulj meg alkalmazkodni másokhoz. Azon az elszeparált, borús szigeten tudom, hogy nem volt rá esélyed, de ideje elkezdened.

- Hát majd hozzád fogok alkalmazkodni? Azt hiszed? Te egy felettébb vicces ember vagy!

- Sajnálom mon ami. –rántott a vállán Franciaország. –Ez van, ezt kell szeretni.

- Ne hívj a mon amidnak. –mordult rá Arthur.

Mire viszont kiharcolta a jogait, és elmondta vagy százszor, hogy nem hajlandó francia zenéket hallgatni, addigra már régen lement három, úgyhogy teljesen mindegy volt, de megegyeztek abban, hogy valami olyat hallgatnak, amiben nincs szöveg. Volt pár mindkettejük telefonján. Bár a másikét még így is fikázták, de legalább elment vele az idő.

Amúgy a zene –még ha nem is tetszett a másiké –akkor is jobb hangulatot adott nekik a ködfelhő közepén. Franciaország egy idő után már arra is vetemedett, hogy elkezdett elmélkedni az univerzumon, és a létezés értelmét keresni, és felmérni, hogy mekkora hatalmas mindenségnek a része, hogy milyen óriási a világegyetem, meg hogy mi van egy fekete lyukban, mert azt mondják, hogy „semmi”, de hát a „semmi” az nem létezik, mert valaminek csak kell lennie. Igen, séta közben a csillagos eget leste és megeredt a fantáziája. Minden kérdésére, Arthur hidegen és komoran felelt, túlságosan logikusan, ami nem passzolt a francia elrugaszkodott képzeleteihez. Szerencsétlen brit nem tudott lépést tartani a művészlélekkel. Ezért többször le is lett torkollva.

- Tudod, még min gondolkozok? –szólalt meg egy hosszabb csend után Francis.

- Nem is akarom. –húzta el a száját a másik.

- Azon, hogy te tudsz franciául, én tudok angolul, de sose használjuk. Csak én beszélek neked franciául és megérted, te beszélsz angolul és megértem. De hogyan tanultuk meg egymás anyanyelvét, mikor utáljuk egymást? És melyikünk volt az első, aki tanult?

A választ megelőzően Anglia büszkén megköszörülte a torkát.

- Természetesen te, azért, mert enyém a világnyelv és mindenkinek kutya kötelessége azt megtanulni, ha kezdeni akar valamit az életében. 

- Jaj, igen, igen, igen, amióta Alfie felnőtt és letaszított téged a trónodról, ami azért egy új keletű dolog. Azelőtt mindenki az én varázsos anyanyelvemet tanulta, mert csak azzal érhetett el bármit. Plusz idősebb vagyok. Ergo te lehettél az első aki, megtanulta az én nyelvem.

- Persze már, attól még hogy vén kecske vagy, az nem azt jelenti, hogy te találtad fel a spanyolviaszt!

- De! Volt franciaviasz, aminek az ötletét Spanyolország ellopta és azóta őt emlegetik. –ezt mondjuk most találta ki.... de ezt nem kell tudnia az angolnak.

- Jó, akkor arra mondj valamit, hogy a Száz Éves Háború idején, nagyon sokáig enyém volt a háromnegyeded, és az ott élő emberek, ha akartak, ha nem megtanultak angolul, mert rájuk ragadt. Ha a néped többsége tud angolul, akkor te is.

- Te mondj arra valamit, hogy amikor még nagyon kicsi voltál, és véletlen rád bukkantam a magas fűben te utánoztad, amit én mondtam, tehát az első szavaid franciák voltak!

- Én arra nem emlékszek, szóval meg se történt! Meg amúgy is abszurd, mert nem utánoztalak volna. Biztos vagyok abban, hogy olyan kicsiként is pontosan tudtam, hogy vadbarmokat utánozni nem szabad!

Igen. Ebből egy másik nagyon-nagyon hosszú vita kerekedett. Nemsokára már régen nem a nyelvről szólt, hanem belegabalyodtak a családfába. Franciaország szentül állította, hogy az angolok leszármazottjai a franciáknak, és hogy inkább meg kéne köszönnie, amiért életben van. Anglia meg természetszerűleg ezt cáfolta.

- De nem érted! –fakadt ki Franciaország, aztán felemelte a fázós kezeit maga elé, és mutogatni kezdett. –Itt van Gallia. Itt volt a te Kelta faterod. Kelta faterodnak volt már három gyereke, Skandináviától. Gallia a Római Birodalom miatt, nem tudott másfelé terjeszkedni, csak a Brit szigetekre.

- De mondom, hogy nem, te barom! –szakította félbe őt Arthur. –Én is Skandináviától vagyok, hát had tudjam már jobban, hogy ki a vérszerinti anyám!

- De had fejezzem már be! Szóval. Gallia a Római Birodalom miatt nem tudott máshova terjeszkedni csak a Brit szigetekre. Ott letelepedett pár francia. Gallia muterom találkozott Kelta fateroddal, és abból meglettél te!

- De full ellentmondásos vagy magaddal te idióta! Az előbb még azt mondtad, hogy csak egy mellékágú franciavérnek a leszármazottja vagyok, de amit most kifejtettél az már egyenes ágú!

- Én vagyok az egyenes ágú! Gallia a mellékág. Nem tőlem vagy, hanem Galliától. Csúnya is lenne, ha én lennék a szülőapád.

- De ez alapján, hogy ne lennék már egyenes ágú, te állat! Te is Gallia utódja vagy, és te vagy A francia! Tehát egyenes ágú, baszod!

Franciaország elgondolkozott egy kicsit. Kinyitotta a száját, de még nem talált szavakat, úgyhogy feltartotta a mutató ujját, hogy várjon.

- Na. Mondom. –biccentett győztesen Anglia.

- De akkor is közöd van hozzám. Mármint belőlem leágazott vagy. A legszorosabb vérszerinti kötelék szerint, a féltestvérem vagy, ami fúj, de az vagy, tehát félig francia. Szóval te tanultál meg előbb az én anyanyelvemen. –eredeztette vissza a beszélgetés kezdetéhez a témát.

- Hát ezt nem hiszem el. –temette a tenyerébe a fejét Anglia. –Ez nem érti. Hát ez komolyan nem érti, hogy Skandinávia az anyám... Na jó, akkor figyelj ide. –emelte fel a fejét. –Ha tényleg úgy van, ahogy te mondod, és Kelta meg Gallia kavartak, akkor mi van, ha Kelta terjeszkedett ki Gallia földjére? Akkor viszont te vagy félig angol.

- Az kizárt dolog.

- Miért lenne kizárt, mi?

- Azért mert én vagyok az idősebb.

- És ez mennyiben gátolja meg Keltát abban, hogy kitelepedjen Gallia területére, és összeszűrje vele a levet? –kiáltott rá Anglia, már végesen fogyó türelemmel.

Franciaország elkezdte kifejteni. Még akkor is folytatta mikor velük szemben megjelent két erős reflektor, és kiégette a retinájukat. Ez volt másfél óra után az első járműalkalmatosság, amit látnak. Ha nem az ellenkező irányba menne, akkor még a stoppolással is kísérleteznének. Francis csak beszélt, beszélt mintha nem közeledne feléjük egy autó hetvennel. Anglia látta, hogy ennek semmi szándékában nem áll letérni az útról, és bár popcornnal nézné végig azt a wonderful jelenetet, ahogy Franciaországot elgázolják, utána valamit kezdeni is kéne vele, amihez már semmi kedve nem lenne. Fogta magát és vállával meglökte Francist az út széle felé.

- Jön az autó, te állat. –morogta, miközben tolta őt.

- Látom ember, de még hol van az? Most akartam lemenni, na.

Ahogy letértek, Francis lába megcsúszott a nedves füvön és fél lábbal lecsúszott az árokba. Reflexből megkapaszkodott valamibe, most nevezetesen a brit combjaiba, az meg ettől a hirtelen dologtól, szintén reflexből rákapott a francia vállaira. Ebben a romantikus pillanatban ért oda melléjük az autó, aki nem látott mást, csak azt, hogy a sötétből kibontakozik két fickó, amiből az egyik fogja a másik vállát, aki jelentősebben lejjebb van, a feje... khmm... igen, úgy deréktájon... khm... hát igen. A sofőr még le is lassított egy kicsit, de aztán gyorsan tovább hajtott, hogy ne zavarja a párt.

A két ország ilyen meghitten szobrozott még pár pillanatig. Mind a kettő tudta, hogy hogy néz ki. A kérdés csak az, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Franciaországnak megfordult a fejében, hogy feltüzeli a hangulatot, de csak azért, hogy ne fázzanak, de inkább csak kínjában elröhögte magát. Nem. A világért se tenné meg.

Anglia meg felocsúdott a nevetés hallatán, és össze-vissza esküdözött a királynőre, majd izomból belelökte a franciát az akác közepébe. Fel is vonyított attól, hogy egy másodperc alatt tele lett tüskékkel, de a brit nem foglalkozott vele, csak forgószelet imitálva elsietett. Feje teljesen vörös lett a haragtól és még sistergett is, sőt, gőzölgött. Folyamatosan csikorgatta a fogait, és morgott.

Szinte várta. Szinte várta, hogy mikor jön utána Francis, hogy aztán egy nagyon nagyot bemoshasson neki. Nagyon szüksége lett volna rá.

______________________________________

Fils de pute - Kurva anyádat 

Tais toi - Kuss 

___________________________________

Ahogy utólag megtudtam, ha Angliának köze is van a franciákhoz, elsősorban akkor is germán népek leszármazottja. :D