Szépen, lassan

Egy kis SpaMano, tele random és indokolatlan történésekkel, mint például egy kis nyúlfaroknyi visszaemlékezés a múltba, vagy hogy az olasz hirtelen a spanyol alá kerül, de a lényeg, hogy Romano nem tud magával mit kezdeni, ezért meglátogatja Antoniot... (Nem kell félni, nem történik semmi, mert be vallom, hogy pikánsabb jeleneteket nem tudok írni. XD) 

Öh.... Romanora való tekintettel... nem kevés trágárság fordul meg a történet folyamán. 

Szépen, lassan 

Romano már egy ideje a földön fetrengett. Csak úgy. Mert ott hideg volt és jó. Mert a hideg kő kényelmes és egy negyven fokos nyárban nincs másra szüksége az embernek.

Azt mondjuk sokáig tartana megindokolni, hogy ezt a tevékenységet miért nem otthon műveli, meg az is igaz, hogy amikor az a rohadék hazaér egy nagyot fog lesni a betört ablakon, amin keresztül bejött, mert az ajtó zárva volt, úgyhogy csak így tudta magát kiszolgálni, de ezt pont leszarta. Még meg is érdemli a plusz házimunkát. Amúgy a guta ütötte meg. Itt a nyár és már megint hemzsegnek nála a német turisták... meg úgy mindenféle turista, de azokat nem bántotta. A németek! Azok a két méteres, kimért, mogorva népségek, minden egyes fuckin’ évben elárasztják, és nem bírja elviselni. Főleg hogy már ezelőtt is érezte és tudta, hogy ez be fog következni, de most a béke beálltával tényleg itt volt a vész. Az ő igen hülye kisöccse összejött azzal az igen nagy cazzo krumpliházival. És az az igen nagy cazzo krumpliházi állandóan ott van náluk, és egyszerűen nem bírja. Már a látványától hányhatnéka van. Az sem segít a baján, hogy ő meg az öccse külön házban élnek, mert akkor is érzi a jelenlétét és szinte fizikailag rosszul van tőle, ráadásul olyan történéseknek az okozója, mint például amikor egyik pillanatról a másikra megérzi a cazzo jelenlétét hangosan elkáromkodja magát a vasárnapi mise kellős közepén, idegében lerúg egy halom konzervet a bolt polcairól, kis híján tömegkatasztrófát okoz a körforgalomban meg stb, stb.

Úgyhogy átcsoportosult ide. Mondjuk itt se jobb. A guta ütötte meg most is, itt is, de máshova menni nem tudott. Hacsak nem ahhoz a kisebb cazzo de azért eléggé nagy cazzo francia nagybátyjához, viszont rá végképp semmi szüksége nincs, úgy mondjuk semmikor. Hollandia egy pokróc és már csak egy levegőbe szippantástól beáll, ott nem szívesen létezik, Luxemburg meg eléggé antiszociális, sőt még Belgiumhoz se mehet át, (pedig őt régen bírta) mert most azzal is baja van. Baja van a világgal. Nem. A világnak van baja vele.

A szituáció a következő volt: Nagyon élvezte azt a kis egyeduralmat, amit itt gyakorolt ennél a rohadéknál. Hosszú éveken keresztül. Nyolcvan-kilencven éven át biztos. A hülye minden szavát leste, mindent megcsinált neki, kiszolgálta és igazi kiskirálynak érezte magát itt. Pontosan tudta, hogy miért kap ekkora ellátást, ekkora türelmet, pontosan tudta, hogy az a rohadék mit érez iránta, de ő egyáltalán nem röstellte kihasználni. Ő nem olyan buzi mint egyesek, és akik azok, akkor bűnhődjenek. Amikor Venechiano összejött azzal a krumpliházival, akkor meg mégjobban szeretett itt lenni, akár egy teljes hónapot is.

Valahol a lelke mélyén amúgy azért, mert vágyott a figyelemre és a csodálatra, amit a hülye öccse most már a cazzora fordít. (Bár sose kapott tőle túl sok figyelmet és csodálatot, de ezt hagyjuk inkább elveszni a hosszú évek süllyesztőjében, és had higgye így.) De ez a rohadék úgy tűnik egyszer csak ráunt, és arrébb állt. Romano sose esett még annyira pofára, mint amikor egy délután hangos, goromba ordítással jelezte ittlétét, és beljebb caplatva azt látja, hogy annak a rohadéknak az ölében Belgium csücsül, és egymásba feledkezve nyalják, falják egymást. Soha nagyobb pofára esést még nem élt! Pedig száz százalékig meg volt győződve arról, hogy a rohadék szerelmes belé, és mégsem! És mégis a lányokat csipázta! Majdnem ott kapott agyvérzést helyben. És mégis így pofára ejtette őt! Az a rohadék fogta, és kitúrta őt a saját kezűleg kialakított kis királyságából, és Emmát tette a trónszékbe!

Romano nagyot mordult, és mint egy napozó rozmár úgy fordult el a másik oldalára, meg mondjuk megpróbált felállni is, de a hűvös konyhacsempe meggyőzőbb volt.

Már megint felkúrta őt az emlék. Amióta megtörtént, két éve, folyamatosan felkúrja! Mondhatnánk, hogy ezervalahányszáz év után, már csak két napnak tűnik ez a két év, de nem! Rohadtul nem! Rohadtul olyan volt, mintha normális emberként élné meg, és az idő még tán fogna is rajta! Holott nem! És ez is felkúrta! Két éve már valósággal idegbeteggé vált, mert minden az égvilágon felidegesítette. Ha hideg volt, ha meleg volt, ha esett az eső, ha tűzött a nap, ha volt termés, ha nem volt termés, ha ott volt a krumpliházi, ha nem volt ott, ha átment hozzá Venechiano, ha nem, ha köszöntek neki az utcán, ha nem köszöntek neki, szóval minden az égvilágon baj volt. Na, jó. Azért hogyha elment focizni és nyert a csapata, akkor az felvidította, de ha nem, akkor öt embernek kellett visszatartani, hogy ne vágjon ketté mindenkit egy macheteval.

Tulajdonképpen most az volt a legnagyobb baj, hogy két év után most van itt harmadjára a rohadék házában. Eddig egy karácsonyt meg egy újévet töltött itt, akkor is majdnem leköpte, és látványosan rondán nézett rá, és nem szólt hozzá egy szót se. Most meg ő hülye, ökör önszántából jön ide. Mindenki dögöljön meg körülötte, és akkor lehet, boldogabb lenne.

Egyébként reméli, hogy az jobb kedvre deríti őt, hogy pokollá teszi annak a rohadéknak az életét.

De az a rohadék csak nem jött. Eltelt a dél. Eltelt a délelőtt. Lement a nap. Felkapcsolták az utcai lámpákat. Besötétedett. Ő meg csak döglik, döglik, vár és vár a konyhakövön, és nem jön. Felbaszta magát. Rettenetesen felbaszta magát, annyira, hogy majdnem felállt és hazahúzta a belét, de aztán rájött, hogy túl lusta ahhoz, hogy hazamenjen. Még ország lévén is három óra lenne, nem még emberként repülővel bajlódni meg minden. Meg azért, hogy érezze annak a krumpliházinak a jelenlétét? Kizárt dolog! Akkor inkább itt marad ennél a rohadéknál, mert így enyhébben van meg az érzete, mintha otthon lenne. Akkor már a két szar közül a kevésbé szart válassza már.

Attól még bosszúból előbányászta annak a rohadéknak a dugi pénzét egy nagyon ormótlan porcelánbika mögül, és rendelt magának egy hatalmas pizzát. A legdrágábbat. Még extrát is kért rá, hogy még többe kerüljön. A pizzásnak még borravalót is adott. Majdnem egy negyed fizetésnyit. A fickó nem győzött hova hálálkodni, és még kezet is csókolt neki.

Ennyi. Ő Lovino Vargas egy kurva jó fej ember, aki másoknak szerez örömöt. A fickó vagy vesz belőle valami váratlan meglepetést a családnak, vagy elissza a haverjaival a legközelebbi kocsmában. Kár hogy a pasas nem olasz volt, hanem spanyol. Lehet, hogy akkor elment volna vele inni. A spanyolokkal most elvből, dacból és sértődésből nem kezd. 

Visszament a házba, magányában leült az asztalhoz, és hogy azért mégse full kussba kelljen lennie, bekapcsolta a rádiót.

Olyan három percig oké volt. Amíg valami amerikai tini-ribi szám ment. Azután már nagyon nem volt oké, hogy a Despacito következett. Úgy elöntötte a harag, hogy mozdulni se tudott tőle, csak görcsbe rándult állkapoccsal csámcsogni a pizzáját, és tömeggyilkos fejjel nézni a rádiót. Úgy a feléig teljesen leblokkolt, és az agya próbálta feldolgozni azt a mérhetetlen nagy ingerültséget, ami egyszerre öntötte el, de azért a zene felénél a nyelvének sikerült utolérni az érzését.

- MI AZ HOGY DESPACITO?! –üvöltött rá teli torokból a szerencsétlen szerkezetre, és egy akkorát csapott az asztalra, hogy majdnem kettétört. –MI AZ, HOGY DESPACITO?! A RETKES FASZOMAT ABBA, HOGY MINDEN NYÁRON ILYEN FOS SLÁGEREKET TUSZKOLNAK LE AZ EMBER TORKÁN!!! VAFFANCULO!! ÉS NEM LEHET ELKAPCSOLNI, MERT MINDEN ADÓN EZ MEGY!! NINCS OLYAN, AHOL NEM!! KI TALÁLTA KI?! MEGKERESEM ÉS MEGÖLÖM!! MI?! MI AZ HOGY DESPACITO?!?! „SZÉPEN LASSAN”, A KURVA ANYÁDAT!! A FÖLD NYOLCVAN SZÁZALÉKA NEM IS ÉRTI, HOGY MIRŐL SZÓL, ÉS MÉGIS SZERETIK, NEM HISZEM EL!!! –aztán elkezdett a rádióval együtt énekelni, bár eleve túlüvöltötte. –Deeespaacito! Simán kinyírom a rohadékot, ha itt lesz! Jaj de megölöm, ha itt lesz! Non me ne frega un cazzo, porca miseriaaaa! Deeeespaaacito! –a Romano verzió arról szólt, hogy mennyire utálja azt a buzeránst, és kinyírja, ha beteszi a lábát, sőt hogy őt egyáltalán nem érdekel senki és semmi. A vége felé azt is beleszőtte, hogy ő is simán tudna ilyen felhájpolt slágert írni, aminek két évig bérelt helye lenne a toplista élén. Egyébként így ezzel a lendülettel felállt, és megnyitotta a mosogatót, ott hagyta és beljebb énekelte magát a fürdőbe, ahol ugyanígy megnyitotta a mosdót, a kádcsapot és a zuhanyzót. Leszarta, hogy most annyi vizet fog kifolyatni, ami fél Afrikának elég lenne öt évre, de hátha azt a rohadékot menthetetlen adósságba taszítja. A villanyokat is felkapcsolta, hogy az áramból is minél több fogyjon, és megetette annak a rohadéknak a teknősét pizzával. Legrosszabb esetben beledöglik, legjobban meg Tini Nindzsa Teknőc lesz belőle.

Ezután várt. Várt sokat. Hamar felbaszta magát a víz csobogásának hangján, meg azon, hogy csak népbutítás megy a tévében, meg azon, hogy nem tudja a Wifi jelszót, meg azon, hogy egyik ágy sem kényelmes, meg egyik fotel sem, meg azon, hogy odakint még mindig bűn meleg van, holott már késő este van, meg azon, hogy... mindenen. Hogy csillag van az égen, még az azon is.

Nagy sokára visszatelepedett a konyhakőre, mert az még mindig HŰSéges és kényelmes volt. Összekulcsolta a kezeit a hasán, aztán pislogott a fehér plafonra. Sok dolog eszébe jutott, amin már megint felhúzta magát, de ez két éve már így megy. Apróságokon idegeskedik be annyira, hogy az az egész napját elrontja. Próbálja élvezni az életnek azon apró örömeit, amit az Isten kegyesebb napjain osztogat neki. Mint mondjuk, amikor a boltban leárazás van, amikor nem ül dugóban, amikor végre kap egy kis szabadnapot és kimehet a paradicsomföldre dolgozni, vagy mondjuk fürdeni a tengerbe, vagy amikor csinos lányok után füttyenthet a tömegben, és azok nem tudják, hogy ki követte ezt el, vagy csak eső után csigát menteni azzal, hogy a járda egyik feléről átteszi a másikra, csakhogy ezektől is képes dührohamot kapni. Ezt pedig nem csillapítják a cuki cicás videók. Áldatlan és mosottszar állapot ez.

Takargathatta a tényt maga elől, hogy valójában miért is van ez, de halványan mindig eszébe ötlik, amit aztán erősen visszatuszkol az elméje mélyebb bugyraiba, ami aztán csak félálomban mászik elő ilyesformában: Magányos vagy Lovino, bazd meg.

És ez igaz, csak izomból tagadja. Maga előtt is. Azt meg főleg, hogy csak az a rohadék volt neki az egyetlen társasága, aki két éve kitette a szűrét, és azóta senkije sincs e föld kerekén.

De persze, neki teljesen megfelel ez az életmód. Egyáltalán nem bánja, hogy egymagának csinál kaját, és egymaga eszi meg a Pinterest társaságában, egyáltalán nem bánja, hogy nincs kit elhívni iszogatni, egyáltalán nem bánja, hogy a saját káoszrendszerében él otthon, és nem tud mást leszidni, amiért rumlis, és nem bánja, hogy havonta-kéthavonta csak maga után kell rendet rakni, meg egyáltalán nem bánja, hogy mélyebb beszélgetést senkivel se tud folytatni. Ő neki teljesen jól van ez így.

Holott elméje mélyebb zugaiban nagyon is tudta és érezte, hogy ez így nagyon gáz. Egyáltalán nincs jól az, hogy bár imádja a lányokat, egy büdös szót nem beszélt még velük sose, és nincs jól, hogy nem tud hozzájuk közeledni, és az sincs jól, hogyha még össze is jönne, a Szentlélek és Szűz Mária kegyes akaratából, akkor se tartana túl sokáig a boldogság egy ember mellett. Meg az sincs jól, hogy csak a bútoraival tud veszekedni, –legtöbbet az ágy lábával – vagy nagyritkán a testvérével, ha elszakad attól a cazzotól. Az sincs jól, hogy otthon folyton szól valami háttérzaj, csak hogy ne vegye észre, hogy mennyire egyedül van, és az sincs jól, hogy senki se dicséri meg a főztjeit, meg az sincs jól, hogy gyengébb napjain azon elmélkedik, hogy milyen jó a galamboknak, akik fel-alá futkároznak a tér macskakövén és bár fogyatékosan néznek ki, de legalább párban vannak. Az meg végképp nincs jól, hogy az a nagyon idióta öccse... az öccse, akinek a megnevezésében benne van az, hogy ő a fiatalabb, hogy neki sikerült előbb összeszedni valakit. Hogy neki sikerült barátokat szereznie, akiknek elpanaszkodhatja magát, hogy mekkora egy stronzo az ő bátyja, aki ott bántja, ahol csak lehet, amiért rátalált az „igaz” szerelemre.

Igen, azt nem tagadja, hogy amikor összefut Venechianoval, akkor minimum kétszer megemlíti, hogy jobban tenné, ha otthagyná a párját, és ebből általában veszekedés kerekedik.

De neki mindig is baja volt a németekkel, és nagyon neheztel emiatt a döntése miatt Venechianora. Akárhány év is telik el, még mindig nem tudja elfelejteni, hogy Germánia ölte meg Róma nagyapust, hogy a Szent-Római Birodalom szaggatta őket darabokra, és hurcolták el őket egymástól nagyon messzire, hogy Ausztria csak úgy aprópénzért lepasszolta őt egy másik országnak, az öccsével meg tovább kegyetlenkedett, és pontosan jól tudta, hogy Németország... pardon.... a krumpliházi sem különb. Pontosan tudta, hogy ugyanolyan agresszív vadállat, mint az ősei voltak, hacsak nem túltesz mindegyiken. Igaz, hogy már rég volt az a két világháború... de ország szemmel közel sem régen. Igaz, hogy azóta súlyosan megbélyegezték a krumpli zabálót azért a tettéért, és az is lehet, hogy sokat nem tehetett róla csak a főnöke utasítgatta. De azt mindenképpen tudta, hogy megmosta az öccse agyát, még 1939 előtt. Abban biztos. Jó, mondjuk Franciaország is ott dögöljön meg ahol van, amiért a megígért földekből, még csak egy hektárt sem adott, holott győztesek voltak ők is, de furamód ebbe ő bele tudott nyugodni. És furamód Venechiano forrongó dühét is sikerült volna lenyugtatnia, lecsillapítani a Fekete Ingeseket és mindent elsimítani, belenyugtatni a sorsba, hogy a sok hősi halált halt katonájuk ellenére, egy gramm földet nem kaptak, és elfogadtatni vele azt a földterületet amekkora volt. Aztán nem. Aztán jött Németország, az emberiség akkori legnagyobb háborújának a kirobbantója, aki vesztes létére, sorban-sorban szegte meg a rá szabott törvényeket, egyre csak gazdagodott, földeket foglalt el, bevonult a Ruhr-vidékre, mindezt büntetlenül és egy árva szó nélkül, és ezt az ő drága öccse nagyon nagy szemekkel nézte, és csodálta. Az ő drága öccse becsúszott a náci karmai közé, és onnan mai napig nem szabadult. Óóó a rohadt életbe, mennyit ordibált akkoriban Venechianoval. Jó, annyira sose voltak olyan túl jó testvérek, mert egymástól mindig távol éltek... kiskorukban... de mikor stabilan és meginoghatatlanul ismét megvetették itthon a lábukat, ő minden tőle telhetőt megtett, hogy jó báty legyen, ahogy attól a rohadéktól megtanulta, egy jó oyabun. De nem jött össze. Egy darabig hallgatott rá a kistesója, csak utána rájött, hogy jó neki azoknál a faszkalap krumpli zabálóknál északon. Pedig naponta kiüvöltötte a tüdejét, hogy ne merészeljen Németország mellett háborúba vonulni, mert akkor őt is rántja magával, márpedig neki semmi kedve ehhez. Akkor inkább visszamegy a buzi nagybátyjuk oldalára, vagy ne adja az isten, semlegesek lesznek. Aztán nem. A kis Venechiano berángatta őt, a nagyképű nácik közé, akik mindenkit lenéztek, és lekezeltek, akik nem két méteres, kék szemű, szőke hajúak voltak, meg az öngyilkosságot kitüntetésnek tekintő, ismeretlen, nagyon messze élő, és beteg japánok közé. Óóó, hogy akkor mennyit volt ennek a rohadéknak a semleges házában. Gond nélkül visszasírta azokat az időket, amikor még kisgyerekként itt lakott, és voltak pillanatai, amikor azt kívánta, hogy őt, Dél-Olaszországot bárcsak visszacsatolnák hozzá, és akkor kiszállhatna abból a nagyon elbaszott játékból. 

- Há’ faszé gondolkozok már megint ilyeneken! –csapott egyet ököllel a földbe, és olyan keményen nézte a plafont, hogy annak össze kellett szednie magát, hogy ne repedjen meg. –Jól van Lovino, gondolj a kiskutyákra. Semmi baj. Gondolj a kiskutyákra. Azok halál cukik és ártatlanok. –állt le magával beszélgetni. Néha egy normális emberhez is szólnia kell. Amúgy rohadtul csak a bernáthegyi jutott eszébe, ami úgy nyáladzik, hogy csoda, hogy az evolúció során fennmaradt, és nem fulladt bele a saját nyálába, és sehogy se lehet kulturáltan megsimogatni. Hogy hogyan fajulhatott el idáig a farkas vér azt nem tudta. A farkas. Ahhoz is gyerekkori emlék fűződik. Azon is felbaszta magát. Mert, mindenen felbassza magát.

Hacsak nem kattant volna a zár a nappali felől, akkor itt helyben lerepült volna a feje a dühtől.

Hátradöntötte a fejét, és épp látta, ahogy az a rohadék bejön, becsukja az ajtót, fixírozza egy kicsit a betört ablakot, aztán mintha az úgy természetes lenne, visszafordul a lakás felé. Pislogott egy sort, biztos azon gondolkozott, hogy miért fekszik vele légvonalba ez a nagyon jó fej személye, miért ég az összes cseszett lámpája, és miért folyik négy csapból a víz. (Már majdnem két órája.) És Romano nagyon remélte, hogy mindjárt nekiesik, lecseszi a „rendetlenkedéséért” ő pedig nagyon vidáman fog vele heves ordítozásba kezdeni, hogy vééééééééégre kiadhassa magából indokoltan ezt a sok mérget, és amúgy közölheti vele, hogy a zsebpénze egy részét elherdálta, olyan pizzára, amiből csak a szélét hagyta meg neki nagyon jóindulatúan meg még az a hülye teknőse is kapott belőle.

Spanyolország nézett egy kicsit, aztán nagyot sóhajtva elkanyarodott a fürdőszobához.

Romano hallotta, hogy egyesével szűnnek meg a csobogások és a végén lekapcsolódik a lámpa. Kijött, leoltotta a nagyvillanyt, a kis állólámpát hagyta, így a szemnek nem kellett tovább retinaégetésen átesnie, hanem kellemes háromnegyedhomály telepedett a nappalira.

Az a rohadék elsétált mellette úgy hogy félszemmel se pillantott le rá, mintha már egy száz éve ott porosodó szőnyeg lenne, amit már természetesnek veszünk, hogy ott van.

Elzárta a mosogatót, lekapcsolta a konyha nagylámpáját is, és meghagyta a kicsit. Ugyanolyan semleges arccal visszabattyogott a nappaliba, ugyanazon az útvonalon, ugyanúgy mellette, egy pillantás nélkül. Direkt elhagyta magát és így vetődött le a kanapéjára, mintha elájulni készült volna, majd a szekrény meg az ágy közül előhúzta a gitárját, aztán valami szívfájdító, lassú nótát kezdett el pengetni rajta.

Kész volt. Kész volt. Az, hogy Romanonak még van feje, az csak érzéki csalódás volt. Igazából már régen az Exo-szférán túl van és meteorként süvít a legközelebbi bolygó felé, hogy azt a becsapódással elpusztíthassa. A holnapi hírekben minimum az fog hallatszódni, hogy Dél-Olaszországban az évezred legnagyobb földrengése pusztított, árvizekkel, záporokkal, hurrikánokkal és tűzvészekkel együtt. Jó, a tűzvészt necces lenne saját magából kihozni, de most mindent megpróbál, mert ha nem most, akkor sose fog sikerülni.

Hasra fordult, felkönyökölt, és olyan dallamosan kezdte el üvöltözni a színesebbnél színesebb káromkodásait, hogyha hallatszódott volna tőle Spanyolország gitárja, akkor lehetett volna kísérő mellé.

- Le se szarod hogy itt vagyok?! Két éve most először teszem be a lábamat a házadba, te hülye csicska! Te! Te cesso! Te una checca! Mi van, bazd meg, elvitte a cica a nyelved?! Megsüketültél vagy mi faszom bajod van, ember?! –ököllel olyat rávágott az egyik csempére, hogy az kettérepedt. Ha még erre felpillantott volna, de nem! De nem, csak fej lógatva gitározgatott, mint akinek semmi jobb dolga nincs!

Romano nagyon gyorsan felpattant, odaállt a rohadék elé és kikapta a kezéből a hangszert. Majdnem kettétörte, de még így is tudott magán uralkodni annyira, hogy tudja, ezeket nem bántjuk. A hangszereknek lelke van, és nem szabad széttörni őket. De ettől függetlenül még nagyon nehéz dolog volt kulturált keretek közt letámasztani a fal tövébe, és nem izomból nekivágni.

Gyorsan elszavalta neki az összes kárt, amit nagy unalmában okozott, de Antonio csak a vállát rángatta, és hümmögött. Még arra is, amikor a tudtára adta, hogy a teknőse már val’szeg felfordult pizza mérgezés miatt.

Lovino mintha egy pillanatra elsápadt volna a tudattól, hogy ezt a faszt tényleg nem érdekli semmi, de aztán újabb hullámként jött rá a dühroham.

Négy nagy lépéssel ott termett a konyhaasztalnál, felkapta a pizzás dobozt és a csonttá száradt héjakat a rohadék fejére borította.

- Nesze, bazd meg! Hagytam neked kaját, mit szólsz?! Tudod mennyi volt?! A fél zsebpénzed elment rá, pedig az nem kis pénz! Soha életemben ennél jobb pizzát még nem ettem, de neked csak ennyi jutott, baszod! A futár gyerek többet kapott borravalóra, mint amennyi a kaja maga volt!

Spanyolország hümmögött egy sort, aztán úgy emelt fel az öléből egy héjat, mintha ötven kilós lenne. Szomorú szemekkel forgatta, meg nézegette egy kicsit, aztán lassan beleharapott, és még lassabban elrágcsálta.

- Levegőnek nézel te, stronzo?! Azt hiszed, viccelek?! Holnap meglesheted a vízszámládat, bazd meg, egész Afrika annyi vizet nem látott még, mint amennyit én elherdáltam két óra alatt! Meg azt a köcsög Despacitot is feldughatod magadnak, a köcsög spanyol nyelveddel együtt!

Spanyolország hümmögött meg rágcsált, még mindig bőven azt az egy harapást.

Lovinonak kedve lett volna bemosni neki, de annyira, hogy eltörjön az állkapcsa. Kedve lett volna kórházba jutatni ezt a rohadékot, és kedve lett volna összefüggéstelen mondatokat ordibálni úgy, hogy a harmadik utcában is hallják, vagy csak megdönteni a Guinness-rekordot, az egymás után halmozott káromkodások bekezdésénél. Ja, hogy olyan bekezdés még nincs? Akkor ő lesz a teremtő atyja! Sok mindenhez kedve lett volna, de jelenlegi idegállapotát egyik tette sem tudta volna visszaadni. Ő maga se tudta volna definiálni. Minden agresszivitása ellenére csak annyit tett, hogy egy kezébe fogta Spanyolország két arcát, jól összenyomta, ami miatt nyomoréknak nézett ki, és egy idegbeteg meg egy veszett farkas elegyének a szempárjával meredt bele a szomorú zöld szemekbe, akik rá se néztek teljesen, csak lesütve kerestek valamit a földön. Amúgy még mindig rágcsált, mintha semmi se történne körülötte.

- Antonio!! –üvöltött rá, hátha ilyen közelről meghallja, és történik végre valami.

- Hm? –pillantott fel Spanyolország, mintha most ébresztették volna. –Szia, Lovi, hogy vagy?

Pedig olyan szépen visszafogta magát! Olyan szépen uralkodott magán! Oszt nem kikényszerítette?! Romano olyat vágott izomból az arcába, hogy a rohadék elterült a kanapén, és azonnal ott ájult el. Egy hátsó foga koppant a padlón, és becsúszott a dohányzóasztal alá.

Az olasz szaladt egy kört a ház körül. Oh, mit finomkodunk? Futott harmincöt kört a ház körül, aztán mikor visszanyitott a házba és meglátta a még mindig eszméletlen rohadékot, futott még tizenöt kört a környéken.

Hajnal kettőkor ért vissza, mikor úgy érezte, hogy már lenyugodott valamennyire. Pár macskasimogatás, pár padon csövelés, pár borocska után már elhitette magával, hogy minden rendben. 

Spanyolország már fent volt, de nem sokkal ült arrébb, mint legutóbb. Annyi különbség volt, hogy egyik kezével egy fagyasztott vegyes zöldséges zacskót szorított az arcára, másik kezével meg egy baszott nagy jégkrémes dobozból kanalazgatott.

Romanoban megint felment a pumpa. Csak úgy. Csak úgy, már régen elkellett volna mennie pszichiáterhez, azzal, hogy dühkezelési problémái vannak.

Nagyon nagy levegőt vett, aztán mégis maradt. De azért nagyon becsapta az ajtót, hátha a szívbajt hozza erre a rohadékra.

Nem hozta. Össze se rezdült tőle, csak bágyadtan körözött a kiskanállal a fagyi felett.

- Szia, Romano. –pillantott fel rá, aztán vissza a jégkrémre. –Kérsz?

Romano a nemet azzal válaszolta meg, hogy izomból belerúgott a kisasztalba, ami hála istennek nekivágódott a rohadék térdeinek.

Az csak hümmögött rá egyet, és bekapott egy púpos kanállal.

Elnyammogta aztán végre megeredt a nyelve, amit eredetileg már az első másodpercben meg kellett volna tennie:

- Belgium kidobott. –jó az erős kifejezés rá, hogy „megeredt a nyelve”, de Romanonak már ez is felért egy sokkhatással.

Megrökönyödött egy pillanatra, és még azt is elfelejtette, hogy miért van itt, és csak pislogott le a nem kicsit összetört átkozottra. Ez... ez ugyanis azt jelenti, hogy visszajöhet a kis birodalmába, és minden a régi lesz. Végül realizálta, hogy ő kemény csávó, és a kemény csávók erre azonnal reagálnak.

- És? –förmedt rá gorombán. –Nem kérdeztem. Nem is érdekel.

- Azt hittem hallottad, és azért vagy itt.

- Mér’ mikor volt ez?  

- Hát... ma reggel. De azt hittem... nem tom. A falnak is füle van, tudod. Hmmm. –pislogott rá szomorúan egy csokis jégrém darabra, mintha azon gondolkozna, hogy mit érez az olvadás ellen küzdő kisfickó, de aztán arra jutott, hogy gyorsan elpusztítja. –Nem találod ki hogy miért dobott.

- Nem is akarom. –fonta keresztbe a karjait makacsul Romano. –Én azért vagyok itt, mert az a buzi krumpli zabáló az országban van Felicianonál, és nem bírom elviselni.

- Pedig azt hittem hiányzok. –motyogta Spanyolország, amire Romano fülig elvörösödött. Jaj, de rühellte mindig is! Indokolatlanul képes elpirulni lépten-nyomon, ilyen che palle dolgokon, és emiatt méginkább kínosabban érzi magát. Nem baj. Ezt mindig azzal álcázta, hogy a harag miatt váltott színt a feje, úgyhogy ezt most se halasztotta el.

- Anyádnak hiányoztál! –kiáltott rá, és rúgott még egyet az asztalba. Reméli, összezúzza vele a rohadék térdeit.

- Üüüüüühm. –nyöszörgött lemondóan Spanyolország. Nem a térde miatt. –Már hónapok óta veszekedtünk. Először csak olyan apróságokon, hogy most ki mosogat, ki eteti meg a macskákat, ki nem mossa ki maga után a kádat meg ilyenek. Utána meg egyre több mindenben belém kötött, és leállt velem vitatkozni, akkor is, ha egy poharat arrébb raktam. Tudod, hogy türelmes vagyok, hiszen téged is fel tudtalak nevelni... 

Ha nem lett volna ott a vegyes zöldség az arcán, akkor Romano gondolkozás nélkül behúz neki még egyet (de csak a szimmetria kedvéért), de így inkább megkönyörült rajta.

- ...szóval sokáig nyeltem, meg nyeltem aztán egy idő után elkezdett hasonlítgatni a bátyjához, ami meg valahol kiverte nálam a biztosítékot, és visszaripakodtam rá. Mardostuk egymást pár hétig, vagdalkoztunk a szakítással, aztán kibékültünk, és megint összekaptunk, és megint kibékültünk, meg minden, aztán most mégis kitette a szűröm.

- Oszt mit sajnálkozol itt? Mi neked az a két év? Bármelyikünknek mi az a két év? –tárta szét a kezeit Romano, aztán visszafűzte keresztbe őket. –Nem tök mindegy? Messze nem voltál vele sokat, túl sok érzelmi kötődésed nem lehet hozzá, akkor meg minek lógatod itt az orrod? Fottiti.

- A belga csoki. –szólalt meg álmodozó hangon Spanyolország. –Ettél már belga csokit, Romano?

- Könyörgöm, ne bassz fel azzal, hogy a csokija miatt vagy teveszarkomposzt állapotban!

- Ha még azért lennék!  

- Pfff. –röhögte el magát az olasz, aztán idejét érezte annak, hogy beadja a nagymenőt. –Velem tudod miért szakított a csajom? Egy másik csaj miatt! Na, azután kéne így kinézned, nem azért, mert a gyerekkori barátoddal két év után szétmentél! Úgy is beszélni fogtok még, hülyegyerek!

- Ha még másik csaj miatt dobott volna! –sóhajtott egy mélyet Antonio, Lovino meg végképp elvesztette a vezetést. Valahol már sejtette a választ, és ahhoz képest az a két csajos kamu sztori tényleg retek gyenge. –Hollandia miatt. Érted, Lovi, Hollandia miatt dobott!

Na, jó. Itt már megmozdult benne egy kis empátia szerűség, de belehalna, ha kimutatná.

- Hah. Csak azért mert nem értesz a nőkhöz! Te vagy a balfasz amiért a régen áhított nőd a saját bátyjára cserél téged! Én megtartottam volna ötven évnél tovább is.

- Cukinak tart téged. –közölte nyugodtan Antonio és bekapott egy vaníliás jégkrémet.

Romano nem fülig, hanem nyaktól a tincse végégig elpirult, és nagyon össze kellett kapnia magát, hogy fel ne gyulladjon az arca. Hogy őt? Egy lány cukinak tartsa? Jaj, uram teremtőm, ilyet még a mesékben sem hallott sose! Jaj.... hát... kiskorában oda meg vissza volt Belgiumért... és még mai napig jó barátok... illetve két évvel ezelőttig... de hogy őt cukinak...? Ó, hát ettől zavarba jön. Már zavarba is jött! A kurva életbe!

Mindennek Spanyolország itta meg a levét, akinek az asztal széle már megint a térdkalácsai között csattant.

Az nem szólt semmit csak egy kérlelő pillantást vetett fel rá, hogy ehhez most nincs energiája és legyen szíves, hagyja abba, de Romano bizonyítani akarta, hogy ő nem olyan elpuhult kis köcsög akit ez meghat, így hát rúgott még egyet a bútorba. Valahol amúgy élvezte.

- Azt nem kérdeztem, hogy minek tart, csak azt mondom, hogy te vagy a balfasz! Akkor meg méginkább, hogyha a rózsaszín, nyálas, ragadós, gumicukor, hányadék kapcsolatotokban rólam beszéltek!

- Sokat beszéltünk rólad. –piszkálta a jégrémet a spanyol. –Emma nagyon kedvel. Sokszor felemlegette, hogy az első találkozásotokkor te egy csókot kértél tőle, pedig olyan kicsi voltál, hogy a „rohadékot” „johadéknak” mondtad.

Romanonál összeomlott a rendszer. Legszívesebben három napig állna itt egy helyben és nézne ki a fejéből. De ő kemény csávó. A kemény csávók nem fagynak le napokra! Kikapta Antonio kezéből a fagyasztott zöldségeket, erősen hozzávágta, aztán közölte, hogy elmegy hugyozni.

Fenéket ment oda. Tízszer kellett megmosni az arcát, hogy lehűljön, és még pár filmekből tanult kuruzsló szarságokkal is nyugtatgatta magát.

- Sokáig tartott. –jegyezte meg Spanyolország, ahogy visszaért, bár már valahol mosoly bujkált a szája végében.

Romano megverte volna szívesen, de inkább közelebb ráncigált egy fotelt és abba keresztbe levágta magát. A fene se fog odaülni mellé nyomorogni, mikor itt kiskirály módjára pöffeszkedhet!  

Spanyolország sóhajtott egy nagyot. Visszatért a depi. Amúgy nagyon ki kell használni ezt az alkalmat, mert Spanyolország talán még saját magát se látta depisnek, nem még valaki más.

–És? Veled mi történt két év alatt? –próbálta ezzel a témaváltással elterelni a gondolatait.  

- Sok a német! –köpte majdnem a német szót Romano.

- Két éve?

- Csak nyáron. Évközben csak egy német van, de az is épp elég!

- Ahhhhm. Itália boldog vele?

- Túl boldog. –fintorodott el Romano, és egyik ujjával elkezdte kaparni egy másik ujjának a körmét.

- Az a lényeg. –billegette szomorkás mosollyal a fejét Spanyolország. –Mióta már? A hetvenes évek óta?

- Talán. –rántott a vállán az olasz.

- Jó nekik. Hogy van az, hogy személyiségre teljesen különböznek, meg nem is ismerik egymást ötszáz éve, de mégis így elvannak?

- Fasz se tudja. Mi vagyok én? Mende mondó? –pillantott rá mogorván a spanyolra Romano.

- Ahhhhmmm. –nézett fel egy polc tetejére Antonio. –Szinte akkor voltál nálam a legtöbbet, amikor összejöttek. Most már hozzászoktál, hogy nem keresel két éve?

- Anyád szokott hozzá! –mordult rá veszélyesen Romano. –Legszívesebben még mindig azt csinálnám, hogy a Berlini Falat újjáépíteném és kiterjeszteném Németországi Nagy Falnak, hátha távol tartja az öcsémtől, azt a rohadékot!

- Johadékot. –somolygott az orra alatt Spanyolország, de a testi épsége örömére, ezt az olasz nem hallotta. –Túl sok a fal mostanában. Amerika is azt akar emelni közé és Mexikó közé, Magyarország is elkerítette a határa egy részét, a Berlini Fal után a keleti rész még mindig nem olyan, mint a nyugati, Kína már jóval előbb elkezdte... miért zárkózunk el egyre jobban egymástól?

- Hagyjál már a faszságaiddal. –csóválta meg a fejét Romano.

- Nem akarsz velem lelkizni?

Lovino full komoly fejjel ránézett és bámulta egy percig, hogy nyomatékosítsa a választ.

- Úgy nézek én ki, mint akivel lelkizni lehet? Kiverni kiverem belőled a lelked, de azon kívül kussolj. 

- De Lovi, olyan vagyok, mint egy két hetes zokni, holott csak pár órája estem túl a szakításon! –nyafogott hisztis gyerek hangon Spanyolország.

- Ne! Hívj! Lovinak! Takarodj el Franciaországhoz lelkizni! Az talán még az ágyba is bevisz, hogy elfelejtsd!

- De ő most nincs itt! És ő... tényleg mindent azzal intéz el. Vagy borral. Vagy előbb borral utána meg azzal.

- Egészségetekre. –fintorgott az olasz, és felpillantott az órára. Mindjárt fél három. –Nem akarsz inkább dögleni? 

- Ühhm. Hacsak nem azzal tereled el a gondolataimat Emmáról, hogy befekszel mellém aludni, akkor sajnos virrasztanod kell velem.

- Managgia te! –rikoltott rá élesen az olasz, és lusta természete ellenére most nem röstellt felállni a kényelmes helyéről, és megdobni a legközelebb kézbe akadó tárggyal. Há’ mondjuk pont egy pillekönnyű mamusz volt, ami nem sokat ért, de Romano mindent megtett, hogy ne idegesítse fel magát még ennél is jobban és visszatelepedett a fotelba.

- De hát semmi rosszat nem mondtam. –húzta el a száját bánatosan Antonio.

- És még Franciaország a perverz, kéjvadász vadbarom?! Te mi vagy?! Máris az ágyba vinnél, holott még huszonnégy órája nem szakítottál a nőddel?! –amúgy már megint vörös volt. Csak vizuálta. Csak belegondolt. Valahol a végtelenségig gusztustalan volt, de akkor is belevörösödött, és ez most már bőven elég volt ahhoz, hogy felidegesítse magát.

- Jaj, én nem úgy értettem Romano. –emelte maga elé a kezeit Spanyolország. –Csak aludni... tudod... mint régen. Amikor kicsi voltál, akkor is velem aludtál, mert...

- Mert egy beteg pedofil állat vagy azért!

- ... mert féltél a sötétben. –motyogta a befejezést Spanyolország, amiről remélte, hogy a másik nem hallja, de sajnos igen.

- Nem félek a sötétben! –mordult rá dühösen Romano.

- Csak azt mondtam, hogy féltél, nem azt hogy félsz. –magyarázta reményvesztetten Spanyolország, Romano feje pedig már megint vörösbe úszott át, most a harag miatt. Mert ő egy vadbarom állat! Azért! Mert szökő évente egyszer, még mindig rátör a kiskori sötétfóbia, és van az úgy, hogy csak lámpafényben tud elaludni, és most olyan faszentosan elszólta magát, hogy azt versbe kéne foglalni!

Arra a döntésre jutott, hogy Antonio nem fest valami jól egy darab monoklival az arcán kéne neki még egy.

Már tápászkodott újra, hogy megtegye, de Spanyolország érezhette rajta, hogy mit akar, és esdeklő arccal felpislogott rá.

- Romano, légy szíves ne már! Majd máskor szétverhetsz, megengedem, de most hagyj egy kicsit.

Az olasz fújt egyet, aztán visszadőlt a fotelébe.

- Ha engeded az úgy nem buli.

- Mindig engedem. És te mindig élvezed. –mosolygott Antonio.

- Lófaszt! Ha úgy lenne, én sose ütnélek! Csak egyenlő ellenféllel küzdök!

Spanyolország nevetgélt a bajusza alatt. Romano kegyesen visszafogta magát.

- Lo... Romano... mi még sose verekedtünk komolyan. –nézett fel rá, már valamivel, élénkebb szemekkel. Vagy legalábbis nem algás mocsár árnyalatúval, hanem... napsütötte algás mocsár árnyalatúval.

- Hmpf! Persze, hogy sose vetettem be minden erőmet ellened! Nem érsz annyit! –emelte fel gőgösen a fejét az olasz.

- Hüm. –billegette a fejét Spanyolország, aztán lerakta a jégrémes dobozt a földre, meg mellé a zöldséges zacskót is. –Na és? Nem félsz a sötétben, oké. De esténként azért még bepisilsz?

Húúúúha. Romanonak nem kellett több ennél. Megfogadta magában, hogy most úgy szétkapja, hogy nincs az az ország regeneráció, ami megmenthetné az életét!

Úgy felpattant, hogy a fotel hátrébb csúszott tíz centit, fújtatva ott termett a kisasztal előtt, és ahelyett, hogy azt megkerülte volna, inkább rátérdelt, és azon áthajolva a barna üstökért nyúlt. Előbb megtépázza, aztán utána még kitalálja, hogy melyik másik testi fenyítést vesse be. 

Ezúttal viszont olyan újdonság fogadta, hogy az ujjai sose értek el a göndör tincsekig, mert Spanyolország már jóval azelőtt elkapta a csuklóját és olyan erősen megszorította, hogy elhúzni se tudta. Lovino nagyon meglepődött, mert amióta ismeri ezt a rohadékot, sose védte meg magát tőle, de gyorsan túltette magát ezen és szabad kezével megpróbált bemosni neki, de az a rohadék elhajolt a támadás elől, amivel jócskán kibillentette őt az egyensúlyából, és a már elkapott kezét amúgy is abban a szent minutumban rántotta le.

Romano pillanatok alatt a kanapén végezte, olyannyira ártalmatlanítva, hogy ordibálni se tudott, pedig torka szakadtából kedve lett volna. Az egyik keze varázslatos módon a háta alá került, ahonnan nem tudta kihúzni, a másikat meg Antonio szorította az egyik kezével, másik karjával meg rátámaszkodott a nyakára.

- Sokat kell még tanulnod, ifjú padavanom. –mosolygott rá kedvesen Spanyolország. –Ha nagyon szerettem volna, akkor nem vesződnék a leszorításoddal, hanem már akkor gyomorszájon ütlek, amikor megfogom a csuklódat. De most légy szíves lelkizz velem. Szükségem van egy kis beszélgetésre, no. –vette le a karját az olasz nyakáról, amit az persze azzal ünnepelt, hogy mindenek előtt megpróbálta lefejelni, ami nem járt sikerrel, aztán meg a dallamos káromkodásait ordította a képébe a választ megelőzően.

- Takarodj le rólam! Takarodj, te rohadték! Hogy a faszomba várod el tőlem, hogy lelkizzek veled ezután?! Buzi csicska vagy az a bajod?! Mi?! Buzi csicska vagy?! Na, gyere, geci, szétverlek! Szétcsaplak, rohadj meg! Hamvak se maradnak utánad, amit a szél elfújna! Elpusztítalak!

Spanyolország megcsóválta a fejét. Amúgy valahol végre felvidult. Már tudott mosolyogni. De ki ne mosolyogna azon a látványon, hogy ez a kis mitugrász az elpusztításáról ordibál, holott jelentős hátrányokban szenved. Egy dühös kölyökkutyához hasonlított, aki a nálánál jóval nagyobb ebnek ugat a még nagyon vékony kölyök hangján.

- Ha nagyon szépen kérem, akkor se?

- Soha a büdös életben! Hallod?! Soha! Soha többet nem teszem be a lábamat hozzád!

- Itália. –ejtette ki kedvesen a szót Spanyolország, amitől Romano úgy hagyta abba a rángatózást és a rugdosást, mint aki teljesen önszántából van, ott ahol van.

Nem, messze nem az higgasztotta le egy varázsütésre, hogy életének talán legkedvesebb hanglejtését hallhatta az imént, hanem csak az az egy szó. Az az egyszerű hat betűs szó.

Itália.

Soha. Soha senki nem hívta még így őt. Illetve, de. Még nagyon-nagyon régen a nagyapja, de arra eddig a percig nem is emlékezett. Az úgy elbújt a rengeteg emléke között, amit sose jutott volna eszébe felidézni. Már réges régen elfelejtette azt az időszakot, amikor vágyott volna erre a megnevezésre, már réges régen elfelejtette, hogy valaha még hiányzott neki ez a név és ácsingózva várta, hogy valaki kimondja. Hol volt már az? Mikor volt már az? Hány víz folyt már le azóta azon az ős öreg Dunán? Most hirtelen eszébe jutott megint az a sok gyerekkori emlék, amiket már olyan gondosan elfelejtett. De csak így? Csak ettől az egy szótól? Hát a fasz kivan tőle! Ez csak egy csicska szó, amit már rengetegszer hallott! Egy csicska szó, amivel alig fél tucatszor illették, aztán előkerült Venechiano, és onnantól mindenki őt tartotta Itáliának. De hát jól is van így. Ő Olaszország, ő Itália, hát ő meg... ő meg csak Romano. Csak simán Romano. Csak simán Romano, aki mellől elment a nagyapja azért, hogy Itáliát tanítgassa és nevelgesse, egy őstehetség képzőművész magjait ültesse el benne, meg egy őstehetség konyhamesterét, míg ő, simán Romano, magára hagyatottan leste az országutat, hogy Róma apus mikor jön vissza érte és helyette már csak germán vademberek jöttek. Neki, simán Romanonak az volt az egyetlen kiemelkedő képessége az öccse gazdag, jó termőföldű, káprázatos művészetű, virágzó árnyékában, hogy mesterien ért a zsebtolvajláshoz és a sprinteléshez. És ezek ellenére, még szégyenszemre kettejük közül mindig is Itália volt a bátrabb. Ő, simán Romano reszkető kölyökként lapult meg a háta mögött, bárhányszor konfliktusokra került a sor. És simán Romano megértette, hogy kettejük közül miért Itália az Itália. Simán Romano csak... csak Romano. Egy olyan elbaszott ország, akinek ugyanaz a fővárosa, mint Itáliáé, ugyanaz a hadserege, mint Itáliáé, ugyanaz a nyelve, mint Itáliáé, majdnem a történelmük is ugyanaz, és az egyetlen, amiről megkülönböztetik őket, az az, hogy Itáliának remek borai vannak, gyönyörű építményei, szobrai, festményei, neki meg ott van, a retteget olasz maffia híre. Wáó. 

A fiú nyelt egyet. Nem tudta eldönteni, hogy most dühösen vagy nem dühösen harapta-e be a száját, de beharapta, és azt se tudta eldönteni, hogy most hogyan nézzen Spanyolország szemébe, de azért valahogy belenézett. Lehet, hogy elbaszottul, de azért megtette.

- Romano vagyok. –mondta sokára. Egyébiránt még mindig nem moccant, csak a szíve vágtatott kétszázzal, meg a feje akart felforrni a pírtól.

- Az lennél?

- Az. Lovino Vargas... Romano. Csak úgy. Simán. Simán Romano.

Spanyolország elkuncogta magát.

- És mondd csak kedves Simán Romano, ezt a szöveget a Harry Potterből nyúltad?

Óó, most kedve lett volna lefejelni ezt a kis rohadékot! Éppen visszagondol a régen elfelejtett múltjára, aztán ez a faszkalap elrontja azzal a szemüveges nyálas buzival? Eszébe se jutott! Kinek is jutna eszébe a „simán Romano” mondatról, a „simán Harry” mondatra asszociálni? Természetesen ennek a nyomorultnak!

- Itália vagy, Romano. –helyettesítette be vigyorogva a szavakat Antonio a „Varázsló vagy, Harry.” mondatba. Igazából nagy Harry Potter fan, a Star Wars mellett.

- Na, elég lesz a buzulásból! Mássz le rólam! –nyerte vissza a keménységét Romano, és megpróbált valahogy kikerülni Spanyolország alól. Így hosszú távon nagyon kellemetlenül érezte magát az aurájában. Vagy Antonio aurája volt az ő aurájában? Le is szarta magasról, a lényeg, hogy a kettő összeért.

Spanyolország egy szó nélkül felült aztán arrébb huppant. Épphogy nem rá a szegény gyerek sípcsontjára, mert akkor lehet törést is kellett volna ma ápolniuk.

Romano olyan szinten ráncolta a homlokát, hogy alig látott tőle, és nagyon veszélyes légkört emelt maga köré meg mogorván felállt és visszament a foteljához. Nem keresztbe dőlt le rá, hanem bekuporodott és egyik lábát felhúzta, a másikat meg törökülésben hagyta.

A látszat ellenére amúgy magába szállt. Elég neki csak egy kicsivel nagyobb határozottság egy kicsivel nagyobb leteremtés és azonnal visszavesz a pofájából. Ez már ezer éve a legjobb túlélési módszere. Ő amolyan, amelyik kutya ugat, az nem harap, életet él.

Amíg Spanyolország nem figyelt, megdörzsölte a két arcát, mert a keze jelenleg sokkal hidegebb volt a fejénél, és valahogy le kellett hűtenie magát. A mosdóhoz kimenni, már túl gyanús lett volna. Pár perccel ezelőtt amúgy végtelenül felkúrta volna magát azon, hogy gyerek kora óta mindig képes elpirulni Spanyolország mellett. Az ilyen akciók után meg még az agyvize is felforr, és nem tudta eldönteni, hogy emiatt magát vagy a rohadékot utálja jobban. De most nem sikerült beidegeskednie rajta. Holnap reggel talán már igen. Holnap már tuti rage-el kezdi a napját, de most úgy meghúzta magát, hogy nem jutott ideje az idegbetegségre.

Persze Spanyolország mindebből csak annyit érzékelt, hogy nem mehet ennél közelebb Romanohoz, mert akkor vagy a torkát harapja el, vagy a sötét aura döngöli be őt a föld alá. 

- Miért pont Hollandia? –emelte fel Antonio a földről a jégrémet, ami egyébként már csak langyos, folyékony maradványa volt egykori önmagának, de az íze még megmaradt. –Miért pont Hollandia miatt hagyott el?

- Tudod, hogy mindig is testvérkomplexusa volt. –rántott a vállán Lovino. –Annak örülj, hogy nem Luxemburg öccse miatt dobott.

- De hát testvérek. Én ezt nem tudom megemészteni. –sóhajtott nagyon bánatosan Spanyolország.

- Nem várhatod el tőle, hogy melletted maradjon, amikor válogatni is tud, te rohadék! A magunkfajták normális esetben nem nagyon tudnak csak úgy szemezgetni a lehetőségek közül, azzal kell beérni, ami van. –kicsit hallgattak, amíg Antonio elnyammogta a fagyiját, meg visszaszorította az arcára a zöldségeket, aztán Romano folytatta. –Az a bajod, hogy túlságosan ragaszkodó vagy. Egy kicseszett lepkét is megsiratsz, ha egy fél napot melletted van, aztán elrepül.

- Haaaaaah. –sóhajtott egy nagyot Antonio. –Lehet. De hát szeretek szeretni. És Emma annyira szimpatikus lány. Mindig is az volt. Igaz kicsit hiperaktív, de annyira aranyos, mint egy kölyökcica, néha meg amikor dühös olyan, mint egy veszett leopárd, de amúgy kedves, meg gondoskodó és van humora, meg tudod, tipikusan olyan, akivel bármikor el tudsz beszélgetni tíz órát egy huzamban, mert egy hullámhosszon vagytok, és olyan cuki volt, amikor a konyhában serénykedett és....

- Ha tovább folytatod, elhányom magam. –morgott Romano.

Spanyolország nyüszített egyet, mint egy kutya, és a bánatát megtartotta inkább a jégkrémnek. Ő megérti őt és figyel rá.

- És olyan gyorsan elillant az a két év, mintha két hónap lett volna. –motyogta teli szájjal.

- Nem, geci hosszú volt. –csúszott ki a száján az olasznak, ami miatt még a tincse is összerándult zavarában.

- Tényleg?

- Igen, hála az istennek! Kettő hosszú évig nem láttam a pofádat! –pedig valójában már úgy várta ezt a napot, mint a messiást. Így végre visszafoglalhatja a kis királyságát, végre mindenben a kedvére tesznek újra, és végre nem kell otthon döglenie, azt érezve, hogy az az áriafajzat, valahol épp az öccsével fajtalankodik a határán belül.

- Pedig átjöhettél volna bármikor. Szívesen láttalak volna.

- Azért hogy belefulladjak a cukormáz aurádba, és hallgassam, hogy milyen jó az ágyban a legjobb lánybarátommal? –mordult rá egy tömeggyilkos arcmimikájával.

- Ohm. –görbült le a szája Spanyolországnak. –Mondasz valamit. Franciaország is rám szólt párszor, hogy fogjam vissza magam, mert olyan kánikuláim vannak, amiket nem fog tudni elviselni, ha a szél átsepri hozzá.

- Pf. –fűzött hozzá ennyit az olasz. –És? Hogy zajlott a szakítás? Legalább száz évig nem is fogtok egymással beszélni, széttépitek az összes közös fényképet, letörlitek egymást facebookról, mint az összes többi tini picsa, akik azt hiszik, vége van a világnak, ha szétmennek? –ha lelkizni akar ez a rohadék, akkor lelkizzenek. Nem ért hozzá, de valamit megpróbál. Úgy is pikánsan visszaköveteli majd az árát, amit negyven évig nem győz majd törleszteni.

- Neeem. –legyintett Spanyolország. –Merem állítani, hogy mi már érettebbek vagyunk ennél. A közös fényképeket megtartjuk, amiket később jó ízzel nézegetünk vissza. Meg megpróbálta normálisan elmondani. –itt a spanyol szenvedve elröhögte magát. –Szerinted hogy lehet normálisan azt közölni, hogy „hát figyelj, kiszerettem belőled, és igazából a bátyámmal már régóta kavarok a hátad mögött, úgyhogy köszi mindent, szia.” –Romano rántott a vállán, és minden erejével azon volt, hogy semmiféle együttérzést ne mutasson ki.

Pedig itt rohadjon meg, megsajnálta ezt a cazzot. Azért ez tényleg szívás a javából. Pontosan jól emlékszik, hogy régen is, meg most is a környék összes országa Belgiumba volt habarodva. Még ő is. Egészen kis hobbit korától fogva addig, míg vissza nem jöhetett a szülőföldjére, „erős” felnőtt országként. És Spanyolország is, de fülig, meg Franciaország is lecsapott rá, és tartotta vagy hét hónapig. Mondhatott bárki bármit, a leggyönyörűbb Magyarországról, a környéknek akkor is Belgium volt az első. Talán azért is, mert Erzsébet távol élt tőlük, és erős házassága volt Ausztriával már régóta...

Jóóó, az is igaz, hogy nagyon megutálta Antoniot amiért az ő nagy kényelmében egyszer csak felcsípi azt a lányt, akiről azt hitte, hogy már régen kiszeretett, de azért így kibaszni vele, ha ezek szerint már olyan sokat várt, tényleg nem volt egy szép dolog.

- Szóval... Emma mondta, hogy nincs velem baja, és nem szeretné, hogy rosszba legyünk, és hogy ne haragudjak rá, és jó lenne, ha még tartanánk a kapcsolatot, de értsem meg és fogadjam el. –folytatta Spanyolország. –Megértem. Persze hogy megértem, és tök szépen megoldotta... vagyis próbálta... én egy kicsit kiborultam és leüvöltöttem a fejét, de ott én voltam a barom.

- Te mindig barom vagy. –szúrta közbe Lovino.

- Végül miattam eléggé véresen ért véget. Vázadobálás meg minden. Lehet, még a héten átmegyek hozzá bocsánatot kérni, és akkor nem leszünk nagy haragban és még szóba áll velem. De attól függetlenül pár évig nem nagyon szeretnék a közelében lenni, mert csak depresszióba esek.

- Én esküszöm azt hittem, hogy már kiszerettél belőle.

- Úgy is volt. Pár évszázadra tényleg elmúlt. Aztán most valahogy megint fellángolt. De hát mondd, hogy nem jó nő!

- De, jó nő. –pirult bele a mondatba Romano.

- A legjobb nő! Magyarországot is lekörözi, merem állítani.

- Hm. Erről az öcsémmel vitatkozhatnál egy délutánt.

- Igen, de csak azért, mert ő többet élt Magyarországgal, mint Belgiummal. Természetes hogy mellette teszi le a voksát.

- Az egy dolog, hogy Magyarországgal többet volt, mint kellett volna, azért még irigylem is. –morgott az orra alatt Lovino. –De mellé, szerencsecsomagban az összes többi németet is megkapta, akikkel a kelleténél több időt töltött. Ausztriától elkezdve Poroszországon át Németországig... –az utolsó nevet eléggé nehezére esett kiejteni. –Pedig véleményem szerint mi ketten inkább tartozunk a ti éghajlatotokhoz, a ti... mi a fasznak hívjam ezt? A ti csapatotokhoz, mint amazokéhoz.

- Mit takar a mi csapatunk? –pislogott kíváncsian Spanyolország.

- Hát tudod. Benelux, Franciaország, Monaco Portugália, te.... –rántott megint a vállán Lovino. –Felicianonak is itt kéne lennie. Velünk. Az nem mentség, hogy ő az északi oldal én meg a déli. Akkor is olasz, mint én. Semmi köze nincs azokhoz a germán népekhez.

-  Pedig már hány éve így van? Születésetektől kezdve.

- Hát oké, bazd meg, de akkor sem oda való! Nekünk, kettőnknek minden okunk meglenne arra, hogy gyűlöljük az ő fajtájukat, és én élek is ezzel a joggal! Felicianonak is így kéne viselkedni, nem még összejönni azzal a szőke herceggel!

- Romano, ha mindannyian gyűlölnénk a másikat a múlt miatt, akkor senki nem beszélne senkivel és magányosan belekeserednénk a létezésbe. Ilyen erővel engem is utálnod kéne, mert gyarmatom voltál.

- Nem Spanyolország, te egy balfasz voltál, akinél azt csinálhattam, amit akartam, de mégis akárhogy próbálkoztam, csak a pénzt költötted rám, holott el kellett volna engedned. Amúgy élveztem, hogy adósságba verlek. –vigyorodott el a végére.

- Mindig is szerettem a kedvességedet, Lovi. –sóhajtott egy enyhe mosollyal Antonio.

- Antonio Fernández Carriedo! –üvöltötte el magát teli torokból Romano, ahogy az egész ajtót lerúgta a helyéről.

Az említett úgy kapta oda a tekintetét, hogy a fél bögre kávéját kiborította az asztalra.

- Mi az? –kérdezte rémülten.

- Semmi, bazd meg! Csak kedvem van ordítani!

Spanyolország egyszerre megnyugodva és fáradtan sóhajtott egy hatalmasat, aztán feltápászkodott szalvétáért, hogy letörölje a kiment kávét. Mire odáig juthatott volna, hogy folytassa azt, addigra Romano már régen bevedelte, és a helyén foglalt helyet, lábait felrakva egy másik székre.

- Minek köszönhetem ezt a korai látogatást? –fordult vissza a pulthoz, hogy csináljon magának egy másik kávét. Ilyen hajnali nyolckor nincs is másra szüksége az embernek.

- Nem mindegy? Csak úgy itt vagyok. –mordult rá Romano a megszokott pokrócosságával.

- Értelek. –vett ki a hűtőből egy doboz tejet Antonio, felhígította vele a kávéját, aztán azt betette a mikróba. Amíg az zúgott, csukott szemmel, álmosan nyammogott a semmin. Korán volt még ehhez. Még a pizsamát se sikerült levedleni.

Az se ébresztette fel őt igazán, hogy Lovi csak úgy hátulról megölelte őt, fejét meg a vállára rakta.

- Cazzo. –jelentette ki.

- Most mért?

- Március 17. van.

- Ühümm... –kókadt le a feje Spanyolországnak. Hacsak nem sípol a mikró, akkor el is bóbiskol itt állva.            

Vagy ha Romano nem harap egy nagyon nagyot a vállába.

- Hát bazd meg! –harsant a fülébe.

- Most mi van?! –kiáltott vissza a spanyol. Nem dühösen, csak méltatlankodva, hogy a semmiért így bánnak vele.

- Ne is szólj hozzám. Hagyj békén. –engedte el őt Romano, és feltartott kézzel elsétált a kanapéig, ahova ledobta magát. Fejjel a bejárati ajtó felé, hogy még véletlen se lássák egymást.

- Most komolyan! Mit csináltam? –tárta szét a kezeit Antonio és leeresztésnél csapott egy nagyot a combjaira. Szóra se lett méltatva.

Akkor hisztizz. –gondolta most már igazán morcosan a spanyol, és inkább kivette a kávéját a mikróból. Megízesítette, és mielőtt leülhetett volna a helyére, fél szemmel rápillantott a falon lógó naptárra. Csak valami nagy pirosságot látott, ami azt jelentette, hogy valami fontosat jelzett be ott, mert az átlagos történéseket, feketével írja be. Meg is nézte a feljegyzést. Ezeregy felkiáltójellel, bika vastag betűkkel, mindezt körbe kerítve egy szívecskével szó szerint be volt vésve a kalendáriumba: Március 17. Romano Születésnapja.

A spanyol felszisszent, és érezte, hogy két árnyalattal sápadtabb lesz. Félve rápillantott a kanapéján tetrisező olaszra.

- Bocsánat. –szólt oda szégyenkezve. Természetesen amaz nem szólt hozzá. Gyorsan letette a kávéját, és odaiparkodott hozzá, letérdelt az ágy mellé, és kiskutya szemekkel nézett rá Romanora. –Bocsánatot kérek. Boldog Születésnapot.

- Stai zitto. –morogta.

- De meg tudom magyarázni. Eszembe volt. Tegnap még eszembe volt. Még vettem is neked ajándékot meg minden, de most még reggel van és hirtelen nem jutott eszembe.

- Érdekes, nekem nem volt reggel idáig elvonszolni a seggem a semmiért. A kurv...! –emelte fel dobásra készen a telefont, amiért elrontotta a játékát, de valahogy türtőztette magát, és inkább becsúsztatta maga mellé a matracra.

- De hiszen úgy volt, hogy este lesz nálatok a buli. Nem is számítottam arra, hogy átjössz.

- Igazad van, az én kurva anyámat, amiért a szülinapomon kettesben akartam volna lenni veled egy kicsit, mielőtt fél Európa átjön hozzánk ünnepelni. Vágod, hogy ugyanezt a gesztust megtette a Krumplizabáló is, csak ő már ágyba reggelivel ébresztette Felit? Itt meg még nekem kell utánad koslatnom? Dögölj meg te rohadék. Ne is szólj hozzám. Takarodj el bikákat ganajozni. 

- Bocsánatot kérek. Komolyan. Lovi, bocsánat.

- Kuss.

Antonio sóhajtott egy nagyot. Tényleg elszégyellte magát. Három éve már megtapasztalta, hogy az ilyesmikre eléggé érzékeny az olasza, ő meg fogta magát, és elfelejtette. Az mondjuk lehetne mentség, hogyha rendesen felébred, akkor rögtön emlékszik erre a jeles napra, meg ha Romano nem ütött volna rajta meglepetésszerűen, akkor most nem is itt tartanának, de ellenérvnek meg ott volt az, hogy igazán foghatta volna magát, felkelhetett volna hajnalban, és átmehetett volna Romanohoz, hogy valami kedvessel ébressze őt.

- Romano...

- Megtennéd, hogy nem szólsz hozzám? Köszi. –azóta már rég visszatért a tetrishez, és úgy nézett ki, hogy nagyon odafigyel rá.

- Itália. –billentette félre a fejét Spanyolország, amolyan utolsó veszett próbálkozásként.

A fiú fújt egyet, mint egy dühös ló, és villámokat szórva rápillantott a spanyolra.

De Antonio már ismerte ezt a nézést. Igen, villámokat szórt, de ez az a nézése volt, hogy „utállak téged, dögölj meg, de azért nagy kegyesen megengedem, hogy hozzám érj.”

Kapott is az alkalmon, és mielőtt Romano megváltoztatta volna, a „na, most takarodj innen, ha kedves az életed” nézésére, megcsókolta őt. Lehetőleg próbálta úgy, hogy érezhető legyen rajta a bocsánata.

Spanyolország ezt három évvel ezelőtt elképzelni se tudta volna. Az, hogy ő és Romano együtt legyenek valami csodás tündérmesébe illő jelenet volt, de abba egyébként bele is nyugodott. Azt nem tudja pontosan, hogy mióta volt már szerelmes a fiúba, csak azt, hogy nagyon régóta. Örült is neki nagyon, amikor Romano átjárult hozzá vendégeskedni, és nem bánta, hogy kiskirályként viselkedik. Elviselte. A kedvében is járt. De azt tudta ám jól, hogy az érzései sose lesznek viszonozva, és bele is nyugodott. Vagy inkább csak elfogadta. Romano nem tehet arról, hogy normális, és nem vonzódik a saját neméhez, hanem a hölgyeket szereti. Innen nyolc évvel ezelőtt történt az, hogy egy kicsit belefáradt ebbe az egyoldalú dologba, és összejött Emmával. Az sem volt ellenére. Tényleg szerette a lányt. Sőt... ő szeret szeretni, és már szüksége volt rá, hogy ha nem is Romanot, de akárki mást eláraszthasson vele. Sajnos két év alatt kiderült, hogy ő és Belgium nemigen passzolnak, és visszatértek a megszokott kerékvágásba. Romano visszaszokott arra, hogy szabadidejének tetemes részét nála töltse arra hivatkozva, hogy nem bírja Németország jelenlétét. Így telt el három év. Antonio ugyanakkora terrorban élt a saját házában, mint ahogy ezelőtt, de ha szépen megkérte a fiút, akkor segített neki a paradicsomföldön dolgozni, vagy mosogatni, vagy főzni, mint amikor még gyerek volt. Nem sokat változott azóta. Esetleg annyiban, hogy csúnyábban beszél, de azt már megszokta az elmúlt hat-hétszáz évben.

Szóval három év. Antonio érzése nem azonnal jött vissza. Nagyon hosszú ideig, siránkozott Emma után, és Romanot csak érzelmei szemetesének használta (ha tudta). Aztán egy rituális tartalmas egy hetes szőlőszüret után –ahol ott van Franciaország, ő, a két olasz, meg néha Magyarország –, a félretett borokat felnyitották és átestek a ló túlsó felére.

Romano nagy nehezen kinyögte a tutit. Bár először nem lehetett érteni, hogy mit akar, annyira megtűzdelte trágár szavakkal, de amikor Antonionak leesett a tantusz, majdnem elsírta magát. Talán el is sírta magát. Erre pont nem emlékszik, de az őt összekaparó Franciaország azt mesélte, hogy egy könny pocsolyából horgászta őt ki.

Másnap amíg Lovi aludt, körbekérdezte a többi jelenlévőt, hogy csak ő volt-e mocskosul részeg, vagy tényleg megtörtént a szerelem vallás? Mindenki alátámasztotta, hogy biza megvolt. Amikor Dél-Olaszország felébredt, nem beszéltek. Speciel azért nem, mert másnaposak voltak, és inkább hagyták. Utána nem beszéltek még egy hetet. Romano sem ment át hozzá szomszédolni. A sokadik napon Antonio megemberelte magát, átment az olaszhoz, és rákérdezett, hogy komolyan szereti-e őt. Jóóóóóóóóóózanul kicsit nehezebb volt kicsikarni ezt Lovinoból, mint gondolnánk, és Spanyolország gazdagodott pár lila folttal is, de végül csak kinyögte, hogy: „Igen, rohadj keresztbe, a kurva anyádat, szeretlek.”

És már három éve boldog párjai egymásnak.

Antonio nemhogy az első hónapban vagy az első fél évben járt a felhők felett, de még most is. Sok évszázados vágya végre teljesült, és még nagy lánggal lobog kitartóan. Bár az elején nagyon furcsa volt ráébredni, hogy Romano, ha akar, akkor tud beszélni vele kedvesen is, sőt, egész nyugodt és romantikus is tud lenni. De tegyük hozzá ismét: HA akar. Általában még mindig nem akar, és szeretetét leginkább abban nyilvánítja meg, hogy nem töri be Antonio orrát, ha nem tetszik neki valami.

- Megbocsájtasz? –kérdezte.

- Nem. –felelte magától értetődően Romano, amire Spanyolország lebiggyesztette az ajkát.

- És ha most odaadom az ajándékod?

- Nem kérem. Add oda egy árvaháznak, vagy dobd ki a kukába. Elbasztad az egész napomat. Kopj le. 

- De... ne. Tudod, hogy nem viselem el, ha haragszol rám. –dörgölte oda a fejét Lovino homlokához. Ez igaz volt. Egyszer nagyon összevesztek, és az olasz fiú nem volt hajlandó megbocsájtani, amiért Spanyolország öt napra lebetegedett.

- Hagyj békén. –morgott Lovi, és fejét elfordította, ami miatt Antonio buksija meg ráesett a nyakára. –Este el se jöhetsz hozzánk. Maradj itthon egymagad. Kurvalelkű...

- De Itália. Ne csináld már... tudod, hogy nem így akartam. Szeretlek, te. –motyogta a spanyol.

Romano csak a szemét forgatta, és fújt egyet bosszúsan. Leginkább saját magára volt pipa, hogy az „Itália” megnevezéssel, bárhol, bármikor ilyen könnyen lekenyerezi őt ez a rohadék.

Azért hogy érezze a törődést, (amit nem érdemel meg) átkarolta a nyakát annak a köcsögnek, és egy kicsit még magához is szorította, hogy nyugodt legyen a lelkivilága. Nem akar esti buli helyett, életképtelen spanyolt ápolni, aki az önmarcangolása miatt lebetegedett.

- Még egy ilyen, és visszarúglak apádba. –morogta a fülébe morcosan. Azért a hangsúlyon változtatni nem fog. Nem szabad annyira elkényeztetni. 

- Te amo. –motyogta megkönnyebbülten Spanyolország.

- Ti amo.

_________________________________________

Idegen szavak szótára, avagy tanulj meg olaszul káromkodni Lovino Vargas segítségével.
_________________________________________
Cazzo - fasz
Vaffanculo. - Menj a picsába.
Stronzo - köcsög
Cesso - szarházi 
Una checca - hímringyó
Che palle - unalmas hülyeség 
Fottiti - Baszd meg.
Managgia te. - Dögölj meg. 
Stai zitto. - Fogd be. 
Te amo. (spanyol)/Ti amo. (olasz) - Szeretlek.
Despasito - Lassan

(Apropó, nincs bajom a Despasito számmal, de nem is az én világom. :) )